Az életem öles léptekkel változik! Nem tudom, mikor kezdődött, de azt tudom, lassan minden nap egy megrázkódtatás. Már bele sem merek nézni a kártyámba. Egyik héten megtudtam, nagymama leszek, másik héten bestresszeltem a magányon, most pedig áldozat lettem. Mind közül persze az utóbbi vágott leginkább földhöz. Mintha csak odaföntről pakolásznák rám a súlyt. Jól van, Etelka, azt mondtad, ezzel megbirkóztál, ennél már nem lehet rosszabb? Akkor tessék, itt van egy újabb csekélység…
Betörtek. Sosem hittem volna, hogy ennyire bele lehet betegedni ebbe a szóba. Nekem sikerült. Hova tűnt a régi biztonságérzet? Hova tűnt a nyugalom? Hova tűnt a béke? Azt hittem, létezik egy burok, ahova bármikor visszahúzódhatok a világ elől. Amikor már nagyon elegem van. Most ugyanez a burok, a saját kuckóm, maga lett a rémálom, ahol éjszakára már a hálószoba ajtaját is magamra zárom, nehogy onnan lepjenek meg alvás közben. Ha egyáltalán sikerül elaludnom. Azóta hosszasan hallgatom a neszeket. És nem csak az éjjeli zajokra figyelek. Arra is felkapom a fejem, ha a szomszédban fényes nappal furcsán csapódik az ajtó. A betörés is egy átlagos munkanap délutánján történt. Mindössze két órára szaladtam el otthonról munka után. Ennyi kellett ahhoz, hogy egy magabiztos, erős Etelkából szorongó öregasszony váljék. Persze, minden megrázkódtatást fel lehet dolgozni előbb vagy utóbb. Azon vagyok, hogy ez meg is történjen. És igyekszem ebben is megtalálni azt a kevés jót, amiből táplálkozhatom. Hogy mégis mi az? Például, hogy nem találtam magam szemben a betörővel. Az csúnyán is végződhetett volna. De azért is hálát adhatok, hogy nem volt elég ideje mindent összeborogatni és minden értéket felpakolni.
Áldozatnak lenni kétszeresen is büntetés. Nem elég, hogy a bűncselekményt elszenvedtem, a hatóságok rátesznek egy lapáttal. Nem tudom, a világ kellemesebbik felén mi az ügymenet, és hogyan bánnak a bejelentővel. Azt viszont tudom, kicsiny hazánk ebben is remekül teljesít. Mert engem nem érdekel a magyarázat, hogy a nyomozóknak sok a munkája. Nem érdekel, hogy más események miatt máshova irányítanak rendőröket. Nem érdekel, hogy másnál még súlyosabbak a károk. Az érdekel, az én ügyemet hogyan kezelik. És egyáltalán kezelik-e?
Ahogy hazaértem, és megláttam a pusztítás nyomait, azonnal hívtam a 107-et. Öt óra múlva, éjjeli 2 órakor sikerült is megérkezniük. Két hete vették fel a jegyzőkönyvet, és azóta kétszer is hiába mentem be a rendőrségre aláírni azt. Hát én mégis mit képzelek? A jegyzőkönyv ilyen és ilyen osztályon vagy skiccelőben, vagy anyámtyúkjatudja hol hever félredobva. A rendőrség majd szépen küld egy levelet, hogy menjek be tanúskodni. Könyörgöm, telnek a hetek, és még én várok beidézésre? Én vagyok az áldozat! De Magyarországon természetesen az áldozat a hibás. Minek mentem el otthonról? Miért van nekem értékem otthon? Minek van egyáltalán otthonom, ahova be lehet törni? A biztosító pedig a megrongált ajtómat is csak úgy fizeti ki, ha megkapja az aláírt rendőrségi jegyzőkönyvet és határozatot. Csakhogy a jegyzőkönyvet nem írhatom alá, mert nem engedik. És feltételezem, aláírt jegyzőkönyv hiányában határozat sem fog születni.
Hogy mi? Hogy nekem üldözési mániám vaaan? Na, már csak az hiányozna, hogy egy orvosi team még kórképet is felállítson rólam… És nem megyek pszichológushoz sem. Én csak annyit kérek, minél előbb és minél gördülékenyebben zárják le az ügyet. Azt kívánom, hogy még én is élhessek olyan Magyarországon, ahol az áldozatokon segíteni akarnak és segítenek is, és nem nekik kell ártatlanságukat bizonygatniuk. Addig azonban megszavaztatom a lakógyűléssel, hogy alakítsuk a házunkat katonai objektummá, ahol a rókacsapdától a szögesdróton át a lézerkardig minden a lakók biztonságát garantálja.
