Emlékszem még azokra az időkre, amikor ha mozogni szerettem volna, választhattam a porszívózás, a szőnyegsúrolás vagy a 10 kilós szatyor cipelése között. Eszembe nem jutott, hogy kocogjak a lakótelepen, vagy aerobik rucit kapjak magamra, és tárogassam a lábam, mint Jane Fonda. Mondjuk, a férjem nem is lett volna oda az ötlettől. A piactól hazáig épp eleget mozoghattam. Az idők azonban változnak, és változom én is. Ez igazából annyit jelent, már nem vagyok olyan tudatlan, és már nem is hagyom magam tudatlanságban tartani. Megáll az ész, ahogy öregszem, úgy leszek egyre felvilágosultabb.
Persze, ma már nem bírok annyit, így továbbra sem jelenek meg stepaerobik órán (sosem bocsátanám meg magamnak, ha azzal rombolnám az önérzetem, hogy zihálva ugrabugrálok egy sarokban), viszont felfedeztem magamnak a zumbát. Az ilyen zenés-táncos-elhájbilájbizós mozgás való nekem. Ráadásul isteni a zene, az oktatóról nem is beszélve. Azt hiszem, nyugodtan megállapodhatunk abban, mi, asszonyok, hogy egy félvér, jó vágású zumbaoktatónál nagyobb adrenalinfröccsre már nem is vágyunk ebben a korban. És én azóta, hogy rábukkantam az egészségmegőrzésnek erre a fajtájára, semmi pénzért ki nem hagynám. A társaság is jó, a csajokkal elvihogunk, és néha megbeszéljük, éppen melyikünket szemelte ki magának Pedro (akit valójában egészen máshogy hívnak, de tiszteletben tartom személyiségi jogait).
Egyébként ma is cipelek 10 kilós szatyrokat (lassan átszokom a banyatankra), és porszívózni is szoktam. Csakhogy olyankor most már Pedróra gondolok, és nem a volt férjemre. Ezért is mondom mindig: hajrá egészségmegőrzés!