Hozzám képest egy hidrogénbomba-gyár smafu. Mindjárt felrobbanok, és olyan atomvillanást hagyok magam után, hogy az élet újra kialakulásának esélye ebben a galaxisban a nullához fog közelíteni…
Igen, iszonyatosan mérges és dühös vagyok. Megint csak toporzékolva ordítanám: micsoda emberek vannak???!!! (és az összes írásjel kevés, hogy kifejezzem szétfeszítő érzéseimet). Hát micsoda embereket hord a föld a hátán? És annál mérgesebb és idegesebb vagyok, minél többször újra pörgetem magamban az eseményeket. Az a másik, az a minden hájjal megkent, arcátlan, szemtelen, kioktató stílusú, utolsó nőszemély… az, akiből a lakóközösségben a besúgó, mindenkinek keresztbe tévő, kíváncsi és rosszindulatú lakó, vagy maga a közös képviselő lesz. Aki talán sosem volt boldog életében, és ezért a gonoszság legmélyebb bugyraiban fetreng, onnan nyeri erejét, hogy visszavágjon a világnak. És ez ma engem talált meg!
Kávé??? Minek ide kávé, olyan éber és feszült vagyok, mintha egyenesen rákötöttek volna vénásan a kávégépre. És ha most még iszom is egy csészével, a fejem sötétlilába fordul és óriási csattanással szétdurran. Na, akkor tényleg itt lesz az utolsó ítélet.
Ez az, Etelka, vegyél mély levegőt! Jól csinálod! Egyre nyugodtabb vagy, egyre harmonikusabb vagy, egyre vidámabb vagy… Így szívtam mélyre a levegőt néhány órán át, és végül sikerült elkerülni a gutaütést. Most pedig már annyira higgadt vagyok, hogy mindezt szemberebbenés nélkül írom le, mintha nem is velem esett volna meg. Most már csak kevés szomorúság maradt bennem, mert a legeslegrosszabb és egyben legelkeserítőbb az egész történetben az, hogy rosszul vizsgáztam. Amikor már azt gondoljuk magunkról, elég edzettek és bölcsek vagyunk bizonyos helyzetek kezeléséhez, a sors vagy Isten odadob egy megoldásra váró szituációt, hogy lássa, nem csak a szánk jár-e. Sajnos, az én szám nagyobb volt az önuralmamnál és lélekjelenlétemnél. Mert lelkileg nem voltam jelen. Rongybábuként rángatott egy másik ember, és az ő akarata győzedelmeskedett. Ezt jó néhány éve utoljára a férjemnél éreztem. A volt férjemnél. Hihetetlen játszmákban vettünk részt, és sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ráébredjek, ki szeretnék szállni. És ki is szálltam. És ezért már úgy tekintettem magamra, mint aki mindig irányítani tudja akaratát és életét. Erre ma, kora reggel jön egy vadidegen nőszemély, lelkileg megrángat, akaratomat megkötözi, felbosszant, és úgy távozik, mint ha övé lenne a világegyetem. Mert én hagytam magam, hogy belekényszerítsenek egy újabb játszmába. Etelka, te Isten barma! – ostoroztam magam utána. Jól átvágtak, mert te tényleg elképesztően naiv vagy! Megkapták, amit akartak tőled! Most aztán lehúzhatod magad a süllyesztőbe!
A hárpia távozott, Etelka romokban hevert. Elárultam olyan információkat, amiket nem is akartam kiadni. De lassan arra is ráébredtem, a vizsgának még nincs vége. Mert ha a megszokott úton hagyom lecsengeni a történetet, akkor egész estig elrágódom rajta, tovább gyötröm magam azzal, amit már nem lehet megváltoztatni, és semmi hasznom nem lesz a leckéből. Márpedig ezt már végképp nem hagyhatom. És most már látom is, mivel tudom javítani vizsgajegyemet: örülök annak, hogy tudatosították bennem azt, hogy még nem vagyok elég tudatos, és örülök annak is, hogy újabb élménnyel ajándékoztak meg, amit a blogomon megoszthatok másokkal. Bár mindig így látnám az érem két oldalát…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: