A minap jártamban-keltemben elbámészkodtam. Nálam ez azt jelenti, felfedezem az épületeket, mustrálom a kirakatokat, végigmérem az embereket. Valamilyen konzekvenciát mindig sikerül leszűrnöm ilyenkor. Persze, nem mindig hagy nyomot bennem, de néha igen…most is. Ezt pedig egyetlen kérdéssel tudom összegezni: ruha teszi-e az embert?
Mielőtt bárki arra gondolna, na, most valamilyen amatőr divattanácsadás következik… ez a nő is azt hiszi magáról, képzett stylist, és hasonlók…gyorsan eloszlatom az ilyen rosszindulatúnak tűnő feltételezéseket. Dehogy értek én a divathoz. Felveszem, ami nekem tetszik. Csak az a lényeg, úgy érezzem, a külsőmhöz és a koromhoz viszonyítva előnyös legyen, és jól érezzem magam a bőrömben, azaz a ruhámban. Miután ilyen szépen helyére tettem a dolgokat, rátérek mondandómra.
Szóval tehát mendegéltem az utcán, csodálatosan sütött a nap, épp egyik teendőmmel végeztem, így a lezártság érzése töltötte el lelkem. Mindeközben gyanútlanul pásztáztam a távolt, amikor egyszer csak feltűnt a látóterem végén (ez persze jó példa arra, hogy ha mindig rajtam lenne a szemüveg, előbb is észrevehettem volna) egy fekete ruhás nő. Hm, Szinyei festhetett volna egy képet ezzel a címmel. Valljuk be, a nők imádják megnézni a másik nőt. Vagy elismerik a másik ízlését, vagy irigykednek, vagy jót mulatnak magukban. Nem lesz nehéz kitalálni, melyik táborba tartoztam, ha elárulom, hogyan horkantam fel magamban. Asztamindeniiiit, hogy néz ez k i? Milyen kár, hogy közelebbről is láttam! Mert hogy közelebbről is láttam. És ekkor értettem meg, hogy a régi mondásnak többféle igazsága van. Eddig kizárólag egyféle jelentésében gondoltam rá: nem az számít, milyen vagy kívül, a belső az igazi érték. Most viszont igazi megvilágosodást éltem át. Hát persze – mondtam magamnak – nem elég felvenni a Guccit, hordani is tudni kell. Hányan lehetnek olyanok, akik mindenféle ruhadarabot összeturkálnak (a szó konkrét és átvitt értelmében), aztán magukra aggatják. Látszik, hogy hiába márkás darab, vagy egyszerűen csak ízléses, a viselőjén úgy lóg, mint tehénen a gatya. A fekete ruhás nő fekete ruhája épp ugyanúgy lógott, lapos sarkú topánkájából pedig kifordult a lába… Ó, szegéény… és eközben azt hiszi, hogy… De nem tudtam eldönteni, ha ismerném őt, szólnék-e neki, mert azt sem tudtam eldönteni, segít-e rajta, ha szembesül az igazsággal. Ezt viszont gond nélkül dobom be a közösbe, szavazzon ki-ki úgy, ahogy érzi.
A kérdés: Mivel segítünk a másikon? A. ha megkíméljük lelkiállapotát, és hagyjuk, hogy úgy érezze, ma is csodálatosan néz ki; B. megkíséreljük kíméletesen közölni, hogy valami nem stimmel, és figyeljen oda később, esetleg néhány tanácsot is adnánk, hogy kell mozogni adott ruhadarabban.
Kíváncsi vagyok, mire jutunk így közösen… Addig is elgondolkodom a ruhatáramon, mert nem szeretnék én lenni a következő fekete ruhás nő.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: