Jaj, huhh, ezt azonnal el kell mesélnem. Olyan előadást láttam, hogy Pedro egy időre kilőve a fantáziámból. Azt rögtön hozzá kell tennem, mielőtt elszabadulnak a feltételezések, tisztes keretek között tartom lelkesedésemet az újonnan felfedezett fiatalok iránt. Mert hogy fiatalemberekről van szó. Belegondolni is rossz, de ha hihetetlen fiatalon szültem volna, a lányom szintén, akkor akár az unokáim is lehetnének. Na jó, kisebb túlzással. Ennek ellenére az érzés, hogy ekkora a távolság két generáció között, nem villanyoz fel. Lennék csak huszonéves, de maximum harminc, rajongói klubot alakítanék egy közösségi oldalon.
Váratlanul történt. Nem számítottam rá. Az hittem, ez a csütörtök este olyan lesz, mint általában a többi. Azután hirtelen egy láthatatlan kéz kirángatott a jól bejáratott kerékvágásból. Egyik barátném azzal hívott fel, hogy nyakán maradt egy jegy valami akrobatás műsorra. Tyűha, mondtam én, cirkuszban rég jártam, és egyébként sem köt le. De miután mégiscsak a barátnémról van szó, és más dolgom nem volt, kisegítettem. Elmentem az előadásra. Csak annyit tudtam meg előzetesen, hogy csodaszép meztelen bohócokat fogok nézni. Kicsit veszélyes vizekre eveztünk ezzel, gondoltam magamban, de ha már igent mondtam, nem csinálhatok a számból egyéb testrészt. Felvettem a legszebb ruhámat a legszebb begyakorolt mosollyal, nehogy meglássák rajtam, ha csalódott vagyok, mert az annyira kínos tud lenni. És hát egyébként sem jut el az ember minden nap a Müpába. Igen, a Müpába. Ekkor már kezdtem elbizonytalanodni, mert ebben az intézményben sok mindent el tudok képzelni, de cirkuszi elefántokat és bohócokat nem.
És akkor egyszer csak előtűntek a sötétből azok a fiatal férfiak. A lányokról majd más mesél, én nem veszem el más kenyerét. Igazi első benyomás volt. Végre valami szép… A zavaró körülményeket pedig megpróbáltam kikapcsolni: sokat fecsegő, de igazán igyekvő bohóc (és ahogy megtudom ítélni, egész tehetséges színésznő), énekes lány (aki néha az agyamra ment, de valójában el kell ismernem, szép hangja van), és női táncosok, akrobaták (akik szintén a legfelsőbb fokon tehetségesek). Mivel egyéni véleményemet alkotom meg a saját blogomon, látatlanban is elnézést kérnék azoktól, akiket sértek ezzel a beszűkült, kritikát is súroló összefoglalóval. Na tehát, előtűntek azok a szép férfi testek. És én elgondolkodtam, ki lehet az a szerencsés, akinek ilyen partner adatik… Ez is biztosan karmikus (ahogy még egyéb témában is fel-felmerül a karma szó, amivel többé-kevésbé kezdek tisztába kerülni)… Nekem nem volt ilyennel dolgom. Így aztán eddigi életemben végigkísért a mindent a szemnek állapot. Mégis, aki hasonló szórakozásra vágyik, annak csak ajánlani tudom az előadást.
És akkor a végére egy kis amatőr észrevétel azoknak, akiket ez érdekel, és akik ezzel még nem tántoríthatók el. Úgy érzem, a két felvonás túl sok együtt. És a bohóc szerepe is bontja az egységet: szerencsésebb lett volna, ha kizárólag pantomimezik. Értem, hogy át kell rendezni a színpadot, és bár szívesen elgyönyörködtem bizonyos látványokban, de a kötélen való mutatványozás szomorú, deprimáló zenével társítva (ami egyébként olyan volt, mintha kifejezetten Chopint mixelték volna az Amélie Poulain albummal) aránytalanná tette a szerkezetet, és ezáltal az élményt. Amikor már azt hittem, a második felvonásban a látvány sem elég, hogy feledtesse velem a saját, béka feneke alá került hangulatomat (ezt kizárólag a kísérőzenére értem), az író-rendező nem várt fogáshoz folyamodott: mintha újraélesztettek volna az intenzív osztályon, akkora hatással volt rám. Vééégreeee, vééégreee! – kiáltottam magamban. Hát itten buli van. Erősen megcombosodott a hangulatom ezután, hála a gumiasztalról a díszletre visszapattanó csapatnak, és a vidám zenének. Halleluja, éreztem a megkönnyebbülést, így már ki tudom húzni a fináléig. És szerencsére a kötéltáncos lány is kitett magáért, meg a karikákat dobáló fiatalember is. Ezekre a momentumokra szükség is volt, hogy a fiatalság múló szépsége mellett hozzájussak olyan maradandó élményhez is, amire akkor is szívesen visszagondolok, amikor a fiatalemberek már látvány szinten sem tudnak lekötni. De azért az a kínai rúdtáncos fiatalember (nem ő kínai, hanem a rúd)…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: