Másnak is ismerős az a helyzet, amikor a rengeteg belefektetett energia csak nem akar megtérülni? Sőt, valamiért a visszajelzések is inkább lefelé rugdossák az ember életkedvét?
Ezekben a helyzetekben legszívesebben hangosan ordítanánk: EZ NEM IGAZ! Mégsem tesszük, mert folyton van körülöttünk valaki. Marad tehát a sopánkodás magunkban. De hogy a felgyülemlett feszültség ne vigyen a sírba, inkább bezárkózunk a WC-re, és halkan pityergünk.
És akkor a WC-n megfogalmazódik bennünk a gondolat, a sírás nem elég, muszáj kiírni magunkból, mi bánt. Ami pedig a leginkább bánt, az az igazságtalanság. Mert igazságtalannak érezzük, hogy gyakran nem is a tudás, a színvonal, a tehetség és a perspektíva számít. Hiába a szorgalom is, hogy bizonyítsuk rátermettségünket, pusztán úgymond szakmai alapon nem mindig az kerül a tűzhöz, aki jobban megérdemli. Holott továbbra is szeretnénk hinni a tehetségben és a teljesítményben. Csak hát közben mások húznak el mellettünk. Mert a dióhéj is hamarabb megtörik, ha nagyobbat csapunk rá. Szóval, nincs más dolgunk, csak erővel nekirontani a kiszemelt célnak? Biztosan fel kell adnunk ezért önmagunkat? Legyünk ugyanolyanok, mint akik könyökkel, öles léptekkel haladnak, és harsányan, fontoskodva cimborázgatnak azokkal, akiken az ő előrejutásuk múlhat?
A válasz adná magát: IGEN! Mégsem érezzük jobban magunkat, mert tudjuk, nekünk nem olyan a természetünk. A természetet megerőszakolni pedig nem lehet. Persze, próbálkozhatunk. Vagy elfogadjuk, hogy a világ már csak ilyen, és tesszük tovább a dolgunk, ahogy szívünk diktálja. Fittyet sem hányva azokra, akik miatt a WC-n pityeregtünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: