Anyukám engem úgy nevelt, hogy ha segítséget kérnek tőlem, illik segíteni. Sőt, már a nagymamámtól is azt láttam, ha kezdem leporolni az emlékeimet, hogy bármikor jöttek hozzá kérdéssel, kéréssel, mindig valamilyen úton-módon adott valamit. Vagy egy választ, vagy egy tanácsot, vagy csak pár tojást. Ebbe nőttem bele. Így nehéz is eldöntenem, neveltetés vagy genetika határozta-e meg, hogy én is rájuk ütöttem. Talán ők is mind felmenőiktől örökölték ezt a tulajdonságukat.
Ami viszont mindegyikünknél változott, az a környezet reakciója erre a befogadó, jámbor, önzetlen magatartásra. Nem jut eszembe olyan eset, amikor nagymamám valamikor is azon zsörtölődött volna, hogy az emberek telhetetlenek. Persze, a memóriám sem makulátlan, szóval talán csak nem jegyeztem meg minden eseményt. De az is lehet, hogy nagymamám erről sosem szólt egy rossz szót sem. Vagy egyszerűen csak helyén kezelte a dolgokat, és tisztában volt azzal, az emberek gyarlók. Mert ha kisujjunkat nyújtjuk…
Igazából nem tudom, régen hogy volt, csak találgatok. Arra már világosabban emlékszem, hogy anyukám néha méltatlankodott apukámnak, milyen hálátlanok is tudnak lenni azok, akikkel jóindulatú volt. De ettől ő még tette a dolgát, és ha kérték, segített. Hogy ez az illem része volt-e, vagy pedig a feltétlen hit abban, hogy máskor majd megköszönik, nem tudnám eldönteni. Majd megkérdezem anyukámat.
Én megint más generáció vagyok, és a világ is más körülöttem. Nagyon sokáig úgy éltem benne, mintha saját nagymamám lennék. Szívesen adtam, szívesen segítettem, szívesen felajánlottam… cserébe nem vártam semmit. Már házas voltam, amikor kezdtem úgy érezni, túlságosan elkényeztettem a környezetemet. Lassan természetesnek vették, Etelka ilyen, Etelkától lehet, Etelkának az a dolga, hogy segítsen. Valószínűleg akkor borult ki a bili, amikor naponta, sőt percenként szembesültem a helyzet fonákságával. A férjem is beállt azok sorába, akik azt gondolták, Etelkával bármit meg lehet tenni, majd Etelka megcsinálja, másra sem jó. Ez volt az a pont, amikor ráébredtem, nem jó szívű vagyok, hanem balek. Onnantól kezdve a kisördög mindig a fülembe sugdosott: Etelka, biztos vagy benne, hogy segíteni akarsz? megérdemlik? És lassan a sok igen, természetesen, majd én segítek, szívesen, és hasonló válaszok helyébe a bizonytalan majd meglátom, még nem tudom, átgondolom, lehet róla szó és esetleg lépett. Folyamatosan feszülten figyeltem, ki mit akar tőlem, és mi lehet mögötte a valós szándék. Persze, ez a férjemnek kezdett nem tetszeni. És a környezet is megrökönyödve nézett, hogy mi ütött belém. Hiszen ők annyira számítottak rám. Már-már azt fogalmazgatták (legalábbis lelki szemeimmel ezt láttam), hogy csalódtak bennem. Szájukról még akkor is ezt olvastam le, amikor nem mondtak semmit. Aztán ahogy a helyzet fokozódott házas életemben, úgy értem a skála másik végére. Eszelősen kiabáltam, hogy NEM. Na, ezt NEM! Hiába, ha egyszer a türelem elfogy. Sajnos, ez a bizalom megrendülésével is járt. Mert adhatok én szívesen, segíthetek én a rászorulónak, ha sose kapok cserébe semmit, én is kimerülök. És én alaposan kimerültem. Nem volt mi feltöltsön. Ráadásul nem tudtam bízni a másik emberben.
Néhány éve én is láttam az Igenember c. filmet. Annak az átirata én magam voltam. Csak hát én nem a lehetőségeknek adtam meg a zöld utat, hanem az emberek kéréseinek. Majd életem delelőjén hirtelen Nememberré változtam. Egyesek szerint talán orvoshoz kellett volna mennem, valójában nekik kellett volna egy alapos önismereti tréning. Na szóval, ahogy betelt a pohár, úgy kezdtem mindenre nemet mondani. Még a lehetőségekre is. Még a folytatásra is. Dehogy vesződöm én ezzel házassággal! – vallottam be önmagamnak akkor. Ennek a mondatnak a következményeiről már korábban beszéltem. Aztán ahogy teltek az évek, a konzekvens nemek helyére szinte észrevétlen visszalopózott a talán. Olyan ez, mint egy inga, amit meglendítettek. Kiakadva függött az egyik felső határon, majd a felfüggesztés elszakadt, az inga átlendült a túlvégre, hogy utána még egy ideig hintázzon oda-vissza.
Úgy érzem, ma elértem a valódi középutat. Számot vetettem lelkiismeretemmel, és megtaláltam az egyensúlyt. Tudom, mikor kinek adjak jó szívvel, és mikor mondjak nyugodtan nemet, mert attól én még nem leszek önző, és nem csökken önzetlenségem. Leckék sorozatán át értettem csak meg, hallgassak a szívemre, mert tényleg megmondja, mikor mit tegyek. A kényszeres rábólintás nem tesz bennünket szentté, és a megtagadás sem tesz gonosszá. Az illemet pedig emberek találták ki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: