Van az úgy néha, kiesünk a megszokott kerékvágásból. Elhanyagoljuk addig fontosnak hitt dolgainkat egy egész váratlan esemény miatt. Velem is ez történt, amikor unokám megszületett.
Hosszúra nyúlt a nyári szünet, és hozzá sem nyúltam a blogomhoz. Pedig tavaly szeptemberben mennyire büszkén és lelkesen veselkedtem neki a feladatnak. Azt gondoltam, most már életem végéig kitart ez az energia. De végül is nem így történt. Mert az élet mindig felülírja az elképzeléseinket. Az energia meg egyre fogy, és hirtelen azon kapom magam, kimerültem. Aggodalomra azonban semmi ok, Etelkának vannak még tartalékai.
Tulajdonképpen örömteli esemény miatt hagytam ki hónapokat. Egyetlen kicsi lányom életet adott egy gyönyörű kislánynak. Ó, hát igen, úgy látszik, felénk a női nem erősebb. Sajnos, a szülés nem volt zökkenőmentes, és ez mindenkit megviselt. Mivel lányomék Londonban élnek, ott is szeretett volna szülni. Persze, mit tehet ilyenkor egy nagyi? Ha vész van, ő pakol és utazik. Szóval utaztam. Nem érdekelt, hogy még nem tettem meg ezt az utat egyedül. Hogy egyébként egyedül sem nagyon utaztam külföldre. Csak egy dolog volt fontos, ott legyek, amikor a lányomnak szüksége van rám.
A bőröndöm azonban hiába várakozott hetek óta a sarokban, hogy azonnal induljak, ha riadóztatnak, a baba úgy gondolta, nem vár nagyira. Jön, amikor ő akar. Jóval előbb, mint ahogy számítottunk rá. Azt hiszem, minden nő totál frászban van, amikor először szül. Emlékszem, nekem milyen kényszerképzeteim és megfelelési ingerenciám volt. Csak jól csináljak mindent. Jól vegyem a levegőt, jól toljak. És féltem az iszonyatos fájdalomtól is. Szegény kislányom meg nem tudott mit kezdeni a hirtelen meginduló szüléssel. Szinte alig ért a kórházba, a baba már kint is volt. Alig érzett fájdalmat. A gyerek hetekkel korábban érkezett, és ezért még aprócska volt. Kicsusszant a kórházi alkalmazott karjaiba. Mert hogy még orvost hívni sem volt idő. Persze, attól még, hogy megmenekült a vajúdás iszonyatos tortúrájától, a lányom egyáltalán nem volt boldog. Megrémisztette, hogy a baba koraszülött, és ezért inkubátorba került. Csak nézte a csöppséget, és szorongott. A sok agyalás sosem segít. Csak önmagunkat fojtjuk meg vele. Tudom, mit beszélek, annyi hasonló élethelyzeten voltam túl, amikor én is csak agyaltam, de nem jutottam előrébb vele. Szóval, miután én is mindig végül saját hajamnál fogva ráncigáltam ki magam a mélységből, a tapasztalatom és édesanyaságom lehetett az egyetlen hiteles gyógyszer lányom kételyeire. Amint a kórházba értem, neki is láttam lelke ápolásának.
Hál’istennek az élet engem igazolt. A pici hamar erőre kapott. Napról napra láttuk a változást. Ahogy gömbölyödött, ahogy kezdte behozni a többi babát. Két hetet maradtam. Egy dolgozó nagyi egyszerűen ennyit engedhet meg magának, ha szeretne még egy karácsonyi hetet is kis családjával tölteni. Csoda, hogy várom már a nyugdíjat?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: