Életem egy társas

Felfoghatjuk-e az életet egy játéknak? Mintha még mindig gyerekek lennénk. Csak persze már nem babákkal, kisautóval, társassal játszunk, hanem egymással. Otthon, munkahelyen, utcán, hétköznap, hétvégén, ünnepnap.

Talán így kellene megélni minden pillanatot, mert a kudarcokat is jobban viselnénk. A játéknál ugyanis van még egy kör, és ezt tudjuk. Legfeljebb újat játszunk, ha végre nyerni szeretnénk. Az életben ugyanakkor mindent véresen komolyan veszünk. Hagyjuk, hogy akár a legegyszerűbb dolog is óriási bonyodalommá nőjön, és elterpeszkedjen rajtunk. Ettől aztán görcsösek, frusztráltak, idegesek leszünk. Végül jön a stressz, depresszió, idegösszeomlás, infarktus. És elhisszük, nekünk sosem fog sikerülni, mert örök lúzerek vagyunk, és mindenki jobb nálunk.

Múlt héten kiborultam azon, hogy érett nő létemre még mindig azt kell elviselnem, nem a szakmaiság és szorgalom számít, hanem az, hova és hogyan helyezkedünk. Pedig megszokhattam volna. Nem vagyok naiv fruska. És mégis! Egyszerűen képtelen vagyok szabadulni attól a rögeszmémtől, hogy a világ tisztességesen is működhet. Nos, ha most úgy nézem az ügyet, mint általában a komoly felnőttek, tovább rugdosom önmagam a feneketlen mélységbe. Ki szereti a kudarcokat? Én nem! Viszont, ha feje tetejére állítom a helyzetet, és erre az esetre is úgy tekintek, mint életem társasjátékának egyik állomására, minden leegyszerűsödik. Születésem óta futok a társas tábláján, néha szerencsekártyát húzok, néha táborba kerülök, ahonnan csak hatossal szabadulhatok. És minden énértem van, minden engem tanít. Arról nem is beszélve, hogy talán már holnap újabb hatost dobok, hogy végül váratlanul azt is megelőzzem, akinek régóta csak a hátát bámulom.

Mennyivel könnyebb és nyugodtabb így szemlélni saját életemet! Iszonyú teher esett le szívemről. Hát akkor újra dobok, nem érdekel. Jogom van tovább játszani, mert ez az én társasom, és rajtam kívül mindenki csak statiszta! Felfogható az élet játéknak? Egy próbát biztosan megér!