– Ember, tudod te, hány óra van? Igen, pontosan, 7 óra! És szerinted mi van a munkaszerződésemben? Hát ez az, max fél 5-ig tart a munkaidőm…
Az hittem, nem jól hallok, amikor a metrón megütötte a fülemet ez a furcsa telefonbeszélgetés. Persze, mindig magamból indulok ki, és azt hiszem, más is inkább félrevonul, ha ilyenbe keveredik. De vannak ezek szerint olyanok is, akik minden további nélkül hangosan kiosztják munkatársukat a zsúfolt járművön. Aki akár a főnökük is lehet.
A folytatástól pedig szinte én éreztem magam kellemetlenül.
– Nem érted, hogy dolgom van? Nem érek rá! Van neked családod? Ja, hogy elváltál… És barátnőd? Mi? Ja, hogy problémás. Szívás. Akkor elmondanám, hogy másnak veled ellentétben van családja és van magánélete. Nem vagyok hajlandó még este 7-kor is a munkával foglalkozni. Nem érted? Akkor most szépen leteszem… Mondom, leteszem! Ne is próbálj újra hívni! Majd holnap reggel felveszem a munkám, és az első dolgom az lesz, hogy bemegyek hozzád. Oké, ne folytasd! Szép estét, helló!
Pislogva néztem körül, keresve a cinkos pillantásokat. Más is ugyanazt gondolja, mint én? Mert bennem több kérdés is felmerült. Olyan szürreálisnak tűnt ez az egész, hogy keresni kezdtem a kandikamerát. Aztán az jutott eszembe, vajon ennek az embernek másnap meglesz-e még a munkája. És persze mindezek mellett hevesen bólogattam magamban.Milyen igaza van, nem szabad engedni, hogy kizsigereljenek. Van egy határ, ami a munka és a magánélet között húzódik. És ha ezt a kollégák vagy a főnökök átlépnék, én is sikítógörcsöt kapnék. De van még egy gondolat, ami nem hagy nyugodni. Valóban ilyen világban élünk, ahol lassan rabszolgák leszünk? Mert ha kinyitjuk a szánkat, a megélhetésünk forog kockán?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: