Az nem én voltam előző este

Senki sem szereti bevallani a gyengeségeit. Sőt, általában tagadjuk vagy erősen kozmetikázzuk. Természetesen ezzel én is így vagyok. Pedig alkoholt fogyasztani nem is olyan nagy dolog. Szinte mindenki iszik kisebb-nagyobb mennyiségben és kisebb-nagyobb időközönként. Legfeljebb nem vallja be. Én szívemre teszem a kezem, és meggyónom itt mindenki szeme láttára ezt a bűnös hajlamomat. Merthogy valamilyen mértékig mégiscsak hajlam, hogy néha jól esik meginni egy pohár bort, fröccsöt vagy akár sört. De a finom házi pálinkát sem vágom a falhoz, ha azzal kínálnak.

Sajnos azonban az alkohol fogyasztásához lélekjelenlét is szükséges. Leginkább akkor, ha tudjuk magunkról, hogy nem igazán bírjuk. Mert ha túljutunk egy ponton, a lélek már nem lesz jelen. Totális sötétség borul az agyunkra, és a bevitt alkoholmennyiséggel fordítottan arányosan egyre kevésbé leszünk tisztában azzal, mit is művelünk.

A gyónás második pontjában azt is el kell mondanom, hogy velem is megesett ilyen. Régen is, meg hát, nem is olyan régen. Az vigasztal csak, hogy nálam sosem következett be filmszakadás. Az utolsó előtti pillanatban mindig belém nyílalt a felismerés, hogy rossz az irány. Ezért mindig úgy hagytam el a tett helyszínét, mintha egy decens úri dáma lennék. De tulajdonképpen az is voltam, hisz nem azért ittam, mert mindenáron a sárga földön akartam találni magam, hanem mert jó társaságba keveredtem, és észre se vettem, hányszor töltöttek a poharamba.

Ennek ellenére szégyellem magam, mert bár lélekjelenlétem nem hagyott el, mégis egészen eltávolodtam önmagamtól. Mások szerint viszont ekkor látható, mi lakik a mindennapok álarca mögött. Én most ezt kétlem, mert életem kilencvenkilenc százalékában nem olyan vagyok, mint amikor az önkontroll lanyhul.

Na szóval, azt szeretném ebből az egészből kihozni, hogy biztosan sokakkal megesett már, hogy legszívesebben egy varázsütéssel eltüntették volna az előző estét életükből. De leginkább a szemtanúk fejéből. Mivel ilyen szempontból alacsony önmagammal szemben támasztott ingerküszöböm, én az olyan estéket is kiradíroznám a környezet emlékezetéből, amikor állítólag még vállalható a fellépésem. Nekem azonban tökéletesen más a véleményem erről. Vállalhatatlan már az is, ha sokat locsogok, csacsogok, viháncolok. Arról nem is beszélve, amikor elcicásodom, szinte már  nyávogok, tündibündizek, végül csillogó szemekkel keresem egy hímnemű egyed társaságát. Na ezt neee! Nem csoda, ha azóta is azon töröm a fejem, biztosan nem mondtam-e olyat, ami félreérthető, ami burkoltan vagy burkolatlan, felhívás keringőre. Most aztán iszonyatosan jól jönne egy ütőképes varázsige. Mondjuk az, hogy csiribí-csiribá, hussssssss! Igen, ez megfelelő lenne, ha a világ mesevilág lenne. Nekem azonban be kell érnem a bűntudattal és az idő koptató erejével.

Bár minél előbb amortizálná nullára a szombat este élményét az a mindenható idő. Mert az, aki feltétlen táncolni szeretett volna az első szembejövővel, és azt hitte, meg se kottyan neki az éjszakázás, most vadul átkozza önmagát. Ja, igen, magamról beszélek. Ugye, másnak is ismerős ez a “tudni sem akarok róla” helyzet?