Fel lehet-e melegíteni egy töltött káposztát? Ezt a kérdést mindig feltesszük, ha a horizonton feltűnik az ex. Bár már korábban mondtam, nagyon nem szeretem ezt a megnevezést, de mások szeretik és nekik így egyértelmű, ezért maradjunk ennél. Na tehát, ha a semmiből felbukkan az ex, mi a teendő? Lehet, hogy néhány nap után jön vissza valamilyen ürüggyel, de lehet, hogy néhány év múlva. Melyik a jobb? Létezik-e egyáltalán jobb verzió?
Ha néhány nap telt el, sokkal hajlamosabbak vagyunk azt hinni, abból még lehet fogyasztásra alkalmas étel. Jelen esetben a káposzta még ehető. De mi van, ha néhány év után jelentkezik életünk boldogítója, majd megkeserítője? A képlet sokkal-sokkal bonyolultabb. Nyilvánvalóan személyektől is függ, mi fog kisülni belőle (lassan konyhanyelven adom elő a párkapcsolati problémákat). A kérdések a következők: ki hagyott ott kit?, ki szerette jobban a másikat?, milyen szájízzel váltak el?, a két fél közül melyik heverte ki hamarabb az elválást?, és melyiknek kezdett szárnyalni az élete? És az sem elhanyagolható, hogy létrejött-e olyan közös produktum, ami a végleges különválást akadályozza? Például egy gyerek…
Sorolhatnám még, ami ilyenkor megfordul a fejemben, mert a témában nagyon is érintett vagyok. És hát ugye, minél érintettebb valaki, annál többet töri a fejét, és tesz fel egyre kaotikusabb kérdéseket. Míg a végére saját érzései és gondolatai úgy össze nem gabalyodnak, mint a gordiuszi csomó. Nálam kialakult a csomó, úgyhogy sürgősen adjon valaki egy kardot, hogy átvághassam.
Előzőleg épp azt taglaltam, már készen állok egy újabb kapcsolatra. Persze, Isten ments a nagy Őtől. Ebben a korban már nem feltétlen hiszek a dajkamesékben. Legalábbis annyira nem, hogy teljesíthetetlen követelményeket állítsak a szerencsétlen jelölttel szemben. Ha így tennék, már most megvehetném egyszemélyes sírhelyemet a legközelebbi köztemetőben. Tudom, hogy az élet és a kapcsolat nem fenékig tejfel, ezért muszáj rögtön úgy látni a másikat, amilyen, hogy később úgy is tudjuk elfogadni, amilyen. Az nem hiányzik, hogy a rózsaszín felhőkből arccal zuhanjak a sárba, mint ahogy megesett ez házasságom történetében. Ma már igyekszem két lábbal állni a földön. Annál is inkább, mert csak úgy védhetem meg magam. De mindezek ellenére szükségem van társra. Erre az elmúlt hetek eseményei is ráébresztettek. És ahogy azt megírtam, mintegy varázsütésre, a horizonton hirtelen férfiak jelentek meg. Ez abban a pillanatban nem zavart. Sőt, kezdett imponálni. Csakhogy abból a korábban már emlegetett süllyesztőből a volt férjem is előkerült.
Én nem is értem, mi történik az életemmel. Megint csak azt hajtogathatom, hogy túlságosan is felgyorsult. A fejemet kapkodom, miközben egyre zavartabb vagyok. És ezen a ponton kanyarodom vissza első kérdésemhez. Fel lehet-e melegíteni egy töltött káposztát? Hát, az az étel már több éve kihűlt! A végén savanykás is volt, tele rágós darabokkal. De még így sem felejtettem el a friss káposzta mennyei illatát. Igen, nem tagadhatom, gyönyörű volt a kezdet. Lehet-e megközelítőleg ugyanannyira élvezhető az újrakezdés? Mert hivatkozási alap bőven van. Leginkább a lányunk.
Azt hiszem, a probléma legegyszerűbb megoldása, ha másik étel után nézek. Annyi minden van a földön, miért melegíteném a tegnapi maradékot? Úgy érzem, nem szabad engednem, hogy az exem (azaz a töltött káposzta) a lelkiismeretemre utazzon. Nem befolyásolhatja az érzelmeimet és így az ítélőképességemet. Ezzel a kardsuhintással vágom át a görcsöt, és egy gyors mozdulattal ki is hajítom a káposztát a kukába. (Az érintettektől pedig elnézést kérek.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: