Tegnap még azon rágódtam, hova tűnt a biztonságom. Ma már azon kell gondolkodnom, feladjam-e egyedüllétemet. Hiába, ha a biznisz beindul. Nekem az életem most ez a biznisz, ami egy perc nyugalmat sem engedélyez. Nem vagyok ám mai csirke, ezt a tempót hamarosan nem fogom bírni. Talán az élet nagyon is jól tudja ezt, és célja van vele.
Szóval azon töprengtem, elég-e nekem az, ha fizikai akadályokkal torlaszolom el a lakásomat, nehogy újra áldozat legyek. A mai napsütés azonban arra is rávilágított a lelkemben, hogy áldozat bármikor és bárhol lehetek. Leginkább úgy, ha hagyom. És leginkább úgy, ha nincs mellettem senki, aki megvédhetne. Láss csodát, mintha csak a fejemben olvasnának (vagy talán ismerik a titkom, hogy blogot írok), egymás után tűnnek fel a korábban süllyesztőbe került férfiak. Nem én küldtem mindet oda, valamelyikük magától vállalta, hogy felszívódik. Na, mondjuk az utóbbi a szánalmasabb kategória, hisz ezek szerint valami nagyon nem jött össze az életükben, ha képesek visszakapaszkodni. Pedig nagyon is jól tudják, az esélyük a béka feneke alól indul. És mégis! Annyira telve lehetnek önbizalommal, vagy inkább annyira elkeseredettek, hogy mindent megpróbálnak, csakhogy végül a világ őket lássa győztesnek. Igen, a férfiak már csak ilyenek (a legtöbb): kényesen ügyelnek arra, hogy ne lássák őket veszteseknek. Ezért aztán mézes-mázos szavakkal igyekeznek visszakúszni az ablakon, holott a kéményen sem engedném be őket. Na, jó, képzavar, de érthető.
Tehát, mielőtt nagyon elkanyarodnék abba az irányba, milyenek is a férfiak, visszatérek az eredeti témához. A kettő ugyan összefügg, de most nem adnám meg nekik azt az örömöt, hogy róluk értekezem. Most ÉN vagyok a fontos. De sajnos, annyira még itt maradnak virtuálisan a nyakamon, hogy elmondhassam a dilemmámat. Etelka kiheverte a társas élet megrázkódtatásait, kiheverte az egyedüllét megrázkódtatásait is, és talán az élet is kiheverte, hogy Etelka elbizakodottan erősnek és önállónak képzelte magát, így hát folyamatosan tolja elém a figyelmeztetéseket. EZ ÍGY NEM LESZ JÓ! Magányos nagymama szeretnél lenni? Védtelen vénasszonyként szeretnél megpenészedni egy lakásban? Csupa hasonló kérdés, és mind-mind ugyanarra akarja a fejemet fordítani! Etelka, vedd már észre, hogy lejárt a “fasza ötvenes nő vagyok én” c. lemez, újra kell gondolnod az életedet!
Péntek estéről szombat délre virradóan (hát igen, végre jól és sokat aludtam) férfiakat dobott a gép. Persze, nem kell félreérteni. Még mindig csak arról van szó, hogy azok a bizonyos süllyesztősök ismét megjelentek az életemben. Ez fel is kavarta lelkem állóvizét. Régi érzések kaptak erőre, régi fantáziaképek színesedtek újra. Igen, ismét meg kell hallgatnom a szívemet. Az a korábbi bejegyzésem nem is volt őrültség. Ötvenes nő újra megosztaná… Na de még hirdetnem sem kell. Bár hallottam olyan ismerkedési lehetőségekről, amit talán ki is próbálnék. Mondjuk, hogy saját kerámiatálat készítek egy workshopon, ahol csak egyedülálló nők és férfiak agyagoznak közösen. Vagy valami hasonló. De erre tényleg nincs is szükség. Korábbi választékot gondolhatom újra. Ki milyen volt és most milyennek tűnik? Kivel tudnám elképzelni és ki vállalható is? (Habár ebben a korban talán már nem annyira a külvilág elvárásaira kellene koncentrálnom, miközben én a koporsó felé tartok. Ezt a kis időt már igazán ki kellene élveznem, magasról téve a megjegyzésekre.) És a nap még mindig csodálatosan süt odakint. Sehol egy felhő. Bátran leírhatom, hogy férfiak, férfiak, férfiak. Ettől még nem borult be az ég. Ez azt jelenti, hogy a felhők csak tőlem függenek. Most megint erősnek érzem magam. Nem-nem, Etelka most már nem akar mindenáron egyedül maradni. Egy férfival is el tudja képzelni azt, hogy erős asszony. Azért addig, amíg az Etelka társkeresős kiszavazó showja a végére nem ér, megerősíttetem az ajtómat, és önvédelmi leckéket is veszek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: