Dujuszpík inglis?

Egyik nap megkérdezték tőlem, Etelka, dujuszpík inglis? Zavaromban hirtelen nem is tudtam megszólalni, majd annyit sikerült kinyögnöm, abit, abit. Én nem is tudom, mostanában hány oldalról érkeznek a hullámok, hogy hátha végre kipottyanok megszokott kis csónakomból. Trauma trauma hátán. Egyszóval elborzadtam attól, hogy mennyire alulművelt vagyok nyelvek terén. Természetesen mentegetőzhetek azzal, hogy én már elég idős vagyok, fiatalkoromban meg az orosz volt a fő nyelv. Valójában az oroszt sem sikerült annyira elsajátítani, hogy magabiztosan léphessek vele mondjuk a munkaerőpiacra.

Le sem tudom írni tehát azt a szégyenérzetet és önvádat, ami belülről kezdett mardosni. Talán már túlzásba is vittem kicsit az önsanyargatást, talán könnyedebben kellene kezelnem, de mivel mindig is hírhedten lelkiismeretes voltam, magammal szemben sem tudtam kevésbé maximalista lenni. Hát, ráment néhány éjszakám. Ami abból a szempontból még rémisztőbb, hogy ennél jóval kisebb sokkot éltem át, amikor megtudtam, hogy nagymama leszek. Most viszont már átléptem a következő fázisba. Elkezdtem erősen töprengeni, mennyivel leszek piacképesebb, ha ebben a korban ülök neki a középfoknak. És ebben a korban egyáltalán mennyire forog még az agyam, és áll rá a nyelvtanulásra? Főként, hogy sosem voltam az, akire ragadnak az idegenek nyelvek. Netán van olyan nyelvtanfolyam, ami kifejezetten az én korosztályomnak van kitalálva, és ami figyelembe veszi a berozsdásodott elmeállapotot? Az nyilván nem megy le néhány hét alatt, esetleg két év elég lenne. Nem tudom, csak hangosan morfondírozok.

Persze, több mindennel számolnom kell, amíg kitalálom, mit tegyek. Egyrészt alaposabban körbe kell járnom, mennyire stabil a helyzetem a munkahelyen idegennyelv ismerete nélkül. Lehetséges-e előrelépés, ha közlöm, társalgási szinten beszélek angolul? Másrészt, ha szimplán a magánéletemet nézem, ugyanúgy szembesülök ezzel a problematikával. Nagyiként gyakori vendég leszek Londonban. Legalábbis így tervezem. És ki tudja, talán huzamosabb időt is eltöltenék ott. Azt viszont nem szeretném, hogy invalidusként kóvályogjak a londoni utcákon, mert még egy pohár vizet sem tudok kérni (na jó, az talán már most is sikerülne). Elég világosan következik mindebből a megoldás. Etelkának nyelvet kell tanulnia. Jó-jó, de tudok egy óriási ellenérvet: nincs kedvem! Ebben a korban már örülök, ha a szórakozásra marad energiám. Ha nyelvtanulásra adom a fejem, valamit biztosan ki kell húznom az “órarendemből”. A zumbához viszont ragaszkodom. Ezért egyelőre marad a mérlegelés, de addig is előguberálom lányom régi nyelvkönyvét.