Jártamban-keltemben egyre gyakrabban állítanak meg idegenek az utcán. Életkoruk és nemük változó, az indok viszont állandó. Segítséget kérnek. Anyagit. Értem én, hogy mivel nyílt és érdeklődő a tekintetem, hamar kontaktust tudnak velem teremteni, ezért mernek közeledni felém. Arra azonban már egyre kevésbé tudok válaszolni, mi lenne részemről a helyes hozzáállás. Már többször is leírtam, mennyire jól tud esni, ha rászorulókon segíthetek. És amúgy is mindig akad valamilyen társadalmi vonatkozású észrevételem, mert születetten érzékeny vagyok ebben a témában. Ettől egyre nehezebb a döntéshozatal. Adjak vagy ne adjak?
Már hallom is a sok bekiabálót: adjál, adjál! Adni jobb, mint kapni! És még sorolhatnám… Viszont kezdem azt érezni, egy ponton túl már önmagammal szemben leszek felelőtlen, ha minden kéregetőnek a kezébe nyomok egy bizonyos összeget. Tegnap például egy idősebb néni szúrt ki magának a tömegből. Már távolról bűvölni kezdett, és én mint az öreg nénik felé amúgy is nyitott nőszemély, rögtön a szemébe néztem. Nagyon meg is örült ennek, és már kezdte is a mondókáját. Eleinte még mélyen reménykedtem, eltévedt, nem ismeri ki magát a nagyvárosban, nem tudja, hol van a buszmegálló, vagy hogyan tud eljutni a rendelőintézetbe. Aztán hamar lehervadt a mosoly az arcomról, amikor litániába kezdett kis családjáról, unokáiról és az életkörülményeikről. Atyaisten, de hát én is nagymama leszek. Nem hagyhatom ott szegénykét, mintha meg sem hallanám kérését! – hasított belém a gondolat. A másik gondolat ennek ellenére már az volt, ez a néni a harmadik ember egy órán belül, aki pénzt akar tőlem kicsikarni. Az elsőnek még adtam is egy százast, mert nem is kellett érte feltúrnom a táskámat. A másodiknál már sietségre hivatkozva elnézést kértem. Aztán következett a néni, akinél dilemmában estem. Nem bírtam elmenni mellette csak úgy. De már az sem működött, hogy szó nélkül a táskámba nyúljak.
Visszatérő és önmarcangoló kérdés tehát számomra, kinek és mikor adjak, és kinek és mikor ne adjak. És egyébként is kérdés, ha ilyenen töprengek, érezhetem-e még magamat jónak? Vagy ne törődjek semmivel és senkivel, csak adjak, amíg nekem el nem fogy? És ki vagyok én, hogy eldöntsem, ki érdemli meg, és ki nem? De lehet, hogy akkor kell adnom, ha épp úgy érzem, és akkor nem, ha nem jön a késztetés?
Ezért aztán azóta is hosszasan morfondírozom azon, mi a helyes magatartás. Mennyivel egyszerűbb a képlet, ha a társadalom jó módú, és ritkán szólítanak meg az utcán… És hát kövezzenek meg érte, de azt hiszem, egy időre a néni volt az utolsó, akinek kinyitottam a pénztárcámat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: