Mióta nagymama lettem, úgy érzem, dimenziót váltottam. Tudom, hogy nem szabad elkiabálnom, mert még néhány hónap a várakozásról szól, de én már gyakorlatilag úgy ülök le blogot írni, mintha leendő unokám akár mellettem is gőgicsélhetne a bölcsőben. Korábban fogalmam sem volt arról, hogy nálam ez gombnyomásra működik. Rutinszerűen éltem az életem. Néha feldobtam önsajnálattal, magamba fordulással, vidámsággal, bohósággal, új hobbikkal (mint ez is), de fogalmam sem volt róla, hogy a változás teljesen más irányból érkezik. És lám, itt van. Úgy lettem más, hogy közben nem tettem semmit. Azaz tettem, de az nagyjából harminc éve történt. Érdekes és izgalmas folyamat.
Szóval, az a gomb le lett nyomva, és én hirtelen azon kaptam magam, megint a gyerekosztályra tévedek. A blúzok, szoknyák, körömcipők hidegen hagynak. Helyettük rugdalózókat nézegetek, és azon merengek, rózsaszínt vagy világoskéket válasszak-e. Egyelőre nem tudni, melyik színre lesz szükség. Azért a terepet alaposan felmérem. Sőt, ismeretségi körömet is mozgósítottam, hogy a már kinőtt, elfekvőben lévő ruhadarabokat kölcsönkérhessem. Persze, lányomnak nem mondtam, ezért ha véletlen erre téved, innen értesül akciómról. De nem bánom, csak a jó szándék vezet. (És őszintén szólva, szerintem ezzel még nem avatkozom bele az életébe.)
Másik nagy rácsodálkozásom pedig az, hogy elveszettnek hitt emlékek merülnek fel a semmiből. Jobban mondva, nagyon mélyről. Szinte újraélednek azok a pillanatok, amikor én voltam fiatal anyuka. Naiv és tapasztalatlan voltam, és azt hittem, nem vagyok felkészülve az anyaságra. Visszatekintve azt gondolom, arra sosem lehet eléggé felkészülni. Sosincs alkalmas időpont. Egyszer csak ránk szakad, és onnantól ösztönösen, eleinte görcsösen, de végezzük a dolgunk. A gondozás és az utód felnevelésének ösztöne bennünk van. Kiben jobban, kiben kevésbé. Onnantól már csak akarat és türelem kérdése. Arról most nem beszélnék, mi van, ha valakinek se türelme, se akarata… Nekem mindkettő volt. A bizonyíték most Londonban él. Én pedig büszke vagyok rá.
Nagymama még sosem voltam. Így aztán az az ötletem támadt, ugyanúgy naplót vezetek majd róla, mint anyaságomról. Elő is kerestem régi feljegyzéseimet. Néha kacagtam, néha szörnyülködtem saját ügyetlenségemen. Rég volt, berozsdásodtam. De abban reménykedem, ez is csak olyan, mint a biciklizés, ha újra kezembe kapok egy babát, tudni fogom, mit tegyek. Azt még nem tudom, milyen nagyi leszek, de ha a lányomnak segítségre van szüksége, talán pótanyukaként már meg fogom állni a helyem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: