Véééégreeee! Mint egy japán szupervonat, olyan gyorsan robogott végig napjaimon a karácsony. Jöttem-mentem és jöttek-mentek körülöttem. A kilók meg hirtelen felszaladtak rám. Ezért ma este már tényleg csak magammal foglalkozom, elcsendesedem, és koplalok egy jó kiadósat. Na, de mielőtt elkalandoznék az egészséges életmód, diéta, aszkézis vagy hasonló témakör felé, rátérek mondandóm lényegére.
A családi ünnepek mindig remek lehetőséget kínálnak arra, hogy magunkba nézzünk. Most nem a magányos meditálásra gondolok, amikor feltárjuk lelkünk és tudatalattink bugyrait. Azt majd az ünnep után tudjuk megtenni. Mint például én ezen az estén. Az ünnep arra jó, hogy találkozzunk rokonainkkal, és jó esetben együtt idézzük fel a közös múltat, vegyük számba a távolabbi szálakat, sztorizgassunk nagypapáról, nagymamáról vagy a vénlányként eltávozott nagynéniről. A rengeteg történetből pedig egyszerre csak ráismerünk önmagunkra. Vannak egyértelmű hasonlóságok, amelyeket a család többi tagja is rögtön észrevesz, és vannak rejtettebbek, amiket nem mondunk ki, csak érezzük, bennünk is megvannak. Sokszor szinte elszégyellem magam, vagy nagyokat kacagok azokon a párhuzamokon, amelyekkel rokonaim szembesítenek. Etelka, te teljesen olyan vagy, mint a dédi! – visszhangzik bennem most is a felismerés. De mégis miben hasonlítok? Hát, mondjuk, te is ugyanúgy csattansz fel, amikor cipővel lépnek a szőnyegre. És tényleg! Muszáj a tükör elé állnom, és végiggondolnom, mit honnan hozok, és mi vagyok én magam, ami senki másra nem hasonlít. Ahogy azonban hántom le a héjakat, mint a szakács a hagymáról, úgy azonosítom egymás után családi örökségem darabkáit. Ez már Etelka! Nem, mégsem, ez apa! Talán akkor ez Etelka! Nem-nem, azt hiszem, az meg nagymama… És a rétegek egymás után foszlanak le rólam. Ezt az önelemzést nem szabad félvállról venni. Ha valóban teljes életet szeretnénk élni, szembe kell néznünk saját összetevőinkkel. Gyakran egészen meglepő dolgokat lehet látni. Előfordul, hogy elvált szülők gyermeke, aki az anyával él, az apával ritkán találkozik, és ezért nem is szívhatja magába annak mozdulatait, hanglejtését, egyszerre csak úgy kezd beszélni, mint a távolban élő apa. Egyébként nagyon érdekes lenne tanulmányozni, mi a tanult és mi az örökölt bennünk, a felhozott példával mégis csak arra szeretnék rámutatni, hogy milyen sok kockából épülünk fel.
Minél tovább elemezgetem önmagam, annál inkább beleszédülök önmagam mélységeibe. Már-már követhetetlen, hogy én ki mindenki vagyok. Anyám, apám, nagyanyám, nagyapám, anyám nővére, apám öccse, nagyanyám anyja, nagyanyám apja…Nagy a család. Ami mégis világossá vált számomra, az az, hogy ha tudom, honnan erednek tulajdonságaim, megértem, kitől és miért örököltem, változtatni tudok önmagamon. Iszonyú erőfeszítés, de már tudatosan figyelhetek arra, hogy csak legyintsek, ha a szőnyegemre mégis cipővel lépnek, és ne szóljak rá lányomra mosogatás közben, hogy ló dereka, ne pazarolj! Én kaptam meg a változtatás esélyét, hogy végre megszűnjön egy családi karma. Tudom, kicsit elrugaszkodott összegzés ez, de hiszek abban, hogy oka van ezeknek a családi párhuzamoknak. Én felismertem, én tudok változtatni. És ha sikerül a változtatás, az utódok is jobbá válhatnak.
Másrészt viszont… Másrészt viszont fogalmam sincs, ki volt nagyanyám apja. A dédi nem beszélt róla. Senkinek nem árulta el. Talán csak nagyanyámnak. Őt azonban nem kérdeztük. Én már beleszülettem ebbe a hallgatásba. Nem volt téma, ezért én sem hoztam szóba. Pedig majd megölt a kíváncsiság. Az igazság helyett ezért újabb és újabb meséket szőttem. Lehet, hogy dédnagyapám gróf volt, és tiltották tőle a dédit. Vagy talán gazdag gyáros volt, akinek az üzemében egy ideig a dédi dolgozott. Esetleg egy erre tévedt olasz, aki egy kalandos május éjszaka után továbbállt. Annyi a lehetőség. Mégis a legvalószínűbb, hogy nagyanyám apja Pista volt a szomszédból, akinek már volt családja. Már mindegy is, mert nincs kit megkérdezni. Ezért Etelka egyik rétege teli van titokkal. És Etelka sem tudja, melyik réteg az. Ez az ismeretlen faktor, ami örök rejtély marad, és amivel együtt úgy kell élnem, hogy nem tudom, mi az. Ezért nem is tudom, van-e még lappangó tulajdonságom, vagy már azt is ismerem, aminek eredete ismeretlen. Bárhogy is van, Etelka bátran néz szembe önmagában élő családjával.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: