Szeretem a színházat. Egy blogban bevallhatom, titokban voltak színésznői ambícióim is. Persze, ezek annyira titkosak voltak, hogy magam elől is alaposan elrejtettem. Ma meg már késő beadni a jelentkezésemet a Színművészetire. De nem is baj, ezt a traumát is feldolgoztam néhány éve. Így ezen a területen is maradt a kompenzálás. Helyette lelkes színházba járó lettem, aki imádja darabjaira szedni a darabot. Azzal tisztában vagyok, hogy a szakmai fórumok sosem fognak publikációt kérni tőlem, de azért legalább önmagammal megbeszélem érzéseimet, benyomásaimat, gondolataimat. Szóval igazi botcsinálta, koca kritikus vagyok. Rendszeresen kinézek magamnak egy-egy darabot. Vagy ajánlás, vagy megérzés alapján szoktam választani. Legutóbb a magyar irodalom egyik nagy klasszikusa mellett döntöttem. Molnár Ferenc mindig is csábító volt számomra, tehát a “hova menjek ma este színházba” örökzöld kérdésre nem volt nehéz válaszolni. Irány a Thália.
Tudom, hogy nem szép nevesíteni, de mit tehetnék, ha egyszer a kritika úgy állja meg a helyét, ha nevén nevezzük a dolgokat. Illetve a színészeket. Talán a női szolidaritás, talán más az oka, de elfogult vagyok Schell Judittal szemben, ugyanakkor Csányi Sándort ki nem állhatom. Ajjaj! – szisszentem fel, amikor megláttam a szereposztást. Most akkor menjek vagy ne menjek? – ez volt itt a kérdés. Mentem. Schell Judit győzött. No meg Molnár Piroska. És ne feledkezzünk meg Molnár Ferencről sem. Ez a hármas sok lúd disznót győz alapon elsöpörte Csányi iránt érzett émelygő érzésemet. Pedig, akkor még nem is tudtam, hogy a furcsaságok sorozatát nem Csányi okozza, hanem maga a sors.
Ahogy a Tháliába értem, pincérek, svédasztal, céges ruhatár fogadott. Nahát, csak nem tévesztettem el a dátumot? Bizonytalanul léptem be, és mentem a ruhatárhoz. Ott megnyugtattak, hogy jó időpontban jó helyen járok. Miután leadtam a kabátomat, masíroztam befelé. Közben tekingettem jobbra-balra. Szokásomhoz híven mustrálgattam az embereket. Magamban a közönség öltözködését pontoztam, és azt találgattam, ki tartozik a céges rendezvényhez, ki a hozzám hasonló mezei néző. Egyébként megfordult a fejemben, mit szólnának, ha előadás után én is a svédasztalhoz járulnék. Talán senki nem fogna gyanút, hogy nem tartozom a céghez. Aztán elhessegettem ezt a kósza ötletet, mondván, Etelkához méltatlan lenne a csalás, mert Etelkának elvei vannak. Csak hát Etelka imádja a svédasztalt. Egy szó mint száz, a küzdelemben az erkölcsös Etelka kerekedett felül.
Miután ilyen jól elszórakoztam az előtérben, megkerestem a székemet. Nem is részletezném az ülőhely elfoglalását, mert egyébként rutin feladat szokott lenni, de azon az estén Etelkának nem sikerült rutinból megoldani a dolgot. Sajnos, az ülőhely számát összekevertem a széksor számával. Önfeledten bámészkodtam, amikor egy kis hölgy váratlanul megállt mellettem, és megszólított. Mutogatni kezdte a jegyét, és magyarázta, hogy az az ő helye. Először ösztönszerűen arra gondoltam, benézte a számot. Az egyszerűen lehetetlen, hogy én tévedjek. Aztán megint erkölcsös Etelka győzött. Csöndben megnéztem a jegyemet, hátha mégis neki van igaza. Megsemmisülve ismertem el igazát, majd egy gyors körbesandítás után (ekkor mértem fel, van-e tanúja az esetnek) méltóságteljesen átfáradtam helyemre.
Itt ismét bámészkodni kezdtem, és néma örömujjongással fedeztem fel az egyik páholyban Bálint Andrást. Mindig élmény egy ismert embert közelről, civilként látni. Amint őt észrevettem, mögöttem megszólalt egy hozzáértő hang: Odanézz, Balázsovits! Kiss híja volt, hogy hátra nem fordultam. Végül sikerült türtőztetni magamat. Hadd higgyék csak azt, hogy Balázsovits…
Aztán végre elhalványultak a fények, a közönség lassan elcsitult, és a függöny….nos, a függöny nem gördült fel. A darab rendezője lépett a függöny elé, hogy elnézésünket kérje, amiért Udvaros Dorottya betegsége miatt Muskátné szerepére egy másik színésznőt kértek fel. Csupán egyetlen napja volt, hogy átolvassa a szerepet. Igazi beugrást láthatunk tehát. Hát, én még sosem láttam beugrani senkit. Tartottam is tőle, hogy a mű rovására megy majd. Nem sokat tévedtem. Bár minden elismerésem Kerekes Éváé volt, aki felvállalta a felelősséget, hogy rajta múljon az este, a nagy katarzis elmaradt. Eleve nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy a színésznő szövegkönyvből olvassa szerepét. Aki még menteni próbálta az előadást, az Schell Judit volt. Sajnos, hiába igyekezett beleélni magát szerepébe, a körülmények minden komolyságot agyoncsaptak. Még a színészek is a nézőkkel nevettek abban a jelenetben, amikor Liliom Muskátnét ölelgeti, aki hirtelen kilépve szerepéből odaszól partnerének, hogy várjon már… mert hogy nem tudja átvenni a szövegkönyvet egyik kezéből a másikba. Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy még a színpadi kellékként felállított talicska is eldőlt. Azt hiszem, az ilyen előadás a színészek rémálma lehet. Nem is csoda, nekem is inkább egy Benny Hill show jutott róla eszembe. Arról már nem is beszélve, hogy ha minden simán ment volna, akkor is azt gondoltam volna végül, hogy Schell Judit már idős Julika szerepére.
Ezek után vegyes érzelmekkel oldalogtam a ruhatárba. Közben megint megkísértett a svédasztal szelleme, mert mindenáron katarzist szerettem volna. És egy sonkatekercs bizonyosan megadta volna azt az eksztázist, amit azon az estén Molnár Ferencnek nem sikerült. Gondolataimból végül Medgyessy Péter zökkentett ki. De akkor már azon sem csodálkoztam. Elfogadtam, hogy a valóság néha minden kitalált történetnél irreálisabb.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: