Megesik néha, hogy egy olyan dologra emlékeztetnek, amit vagy legszívesebben elfelejtenék, vagy mivel nem foglalkozom vele, hajlamos vagyok elfelejteni. A korom pont ilyen. Még mindig annak a tapasztalatlan bakfisnak érzem magam, aki kiszabadult a középiskolából. Erre tessék, beüt egy telefonhívás, és kiderül, hogy iszonyatosan megöregedtem. Hogy ki keres? Hogy a volt sulimból? Hogy osztálytalálkozó?
Osztálytalálkozó. Ez az egyik olyan kifejezés, ami mindenkinek mást jelent. Ambivalens érzéseket vált ki, és időutazást idéz elő. Bennem is. Én még csak most álltam fel az iskolapadból. Világosan emlékszem, hogy készültem az érettségire. Meg is szenvedtem vele. Főleg a matekkal. És csak a múlt szombaton vonultunk végig az osztálytermeken, amikor ballagtunk. Ballag már a vén diák… Ez az ének most telt meg igazi tartalommal, mert most már tényleg vén vagyok. Hát nincs mit tenni, szembe kell nézni a valósággal. Mégsem maradtam bakfis. Pedig nagyon igyekeztem. De amikor felhívnak, hogy idén épp száz éve végeztünk, ezért hamarosan találkozót szervez az egyik agilis hajdani osztálytárs, igencsak megrémülök. Mintha egy régi sebet tépnének fel. Mert nem az jut eszembe, rohanok, ott a helyem, hanem az, hogy kíváncsi vagyok én annyira, hogy megjelenjek? Na jó, igazából nem volt egy klassz közösség. Azt viszont nem tudnám megmondani, akkori énem érezte úgy, hogy kilógok a többiek közül, és csak kevesekkel tudok összhangban lenni, vagy csupán kiforratlan voltam, és ma már én lennék a társaság középpontja. Mindenesetre a mi lett volna ha kezdetű felkiáltásokkal nem megyünk semmire. A helyzet az, hogy alaposan átgondolva és átérezve a szituációt, az a válasz kúszik fel torkomon, hogy köszönöm, de nem érek rá. Ó, micsoda véletlen egybeesés…épp ugyanarra a napra szervezik, amikor nekem már halaszthatatlan dolgom van…. Holott nincs semmi elfoglaltságom. Egyszerűen Etelka csak belátta, az elmúlt száz év alatt sok mindent megjárt, sok mindent átélt, és nincs kedve mára vadidegenné vált emberekkel megosztani magánéletét. Arra ott vannak az igaz barátok. Már elnézést, ha ezzel valakit sértenék, aki középiskola óta úgy gondolt Etelkára, mint kebelbarátra. Ja, annak az esetleges illetőnek üzenném, hogy örültem volna, ha rendszeresen keres, és tartja velem a kapcsolatot. (Itt most hadd ne boncolgassam a kettőn áll a vásár mondás igazságtartalmát.)
Így tehát miután vadidegen közönségem előtt jól meghánytam-vetettem a dolgokat, ki kell jelentenem, alszom még egyet, mielőtt döntenék. Mit csináljak? Ilyen vagyok! Egyfelől a hátam közepére nem kívánom az egészet, mert feleslegesen nem szeretek egy estét felszínes csacsogással tölteni, másrészt gyáva sem szeretnénk lenni, aki csak azért hagyja ki élete talán egyik megrázó élményét, mert fél attól, hogy mit mondanak a többiek, mikor meglátják, és pláne, mikor meghallják.
Száz éves osztálytalálkozó? Szűzanyám! Hát akkor már tényleg nem vagyok bakfis.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: