Köszönöm, hogy segíthettem!

Ma reggel egy néni állt előttem a metró ajtajában. Fiatalos beidegződésem azt súgta, nem lesz egyszerű elsietnem mellette, hiába vagyok késésben. Lassan fog leszállni, és előttem fog totyogni a mozgólépcsőig. Ezek a beidegződések… Néha tudatosan le kell őket építeni, mert csak galibát okoznak. Ugyanennyi erővel gondolhatnék arra is, milyen szépen és egyszerűen érek be a munkahelyemre. Késő bánat a gondolat hatalmán utólag rágódni, mert ahogy akkor elképzeltem, úgy meg is valósult. Nem tudtam elrohanni a néni mellett. Nagyon nehézkesen kászálódott ki a metróból. A váratlan fordulat azonban mindig ott leselkedhet titokban, mint most is. Éppen félhangos, megkönnyebbült fújtatással rontottam volna a mozgólépcsőnek, mert a nénit végül sikerült leelőznöm, amikor hirtelen rádöbbentem, nem azért mozog lassított felvételként, mert szereti bosszantani a munkába tartó fiatalabb korosztályt. Fehér botjával óvatosan, esetlenül tapogatózott a másik irányba. Ezt meglátva azonnal összeszorult a szívem, és elszégyelltem magam. Már megint a cinikus, felháborodó éned reagált elsőként, Etelka! – mondtam magamnak. Második reakcióm pedig ugyanolyan ösztönösen, gondolkodás nélkül tört elő belőlem, mint a korábbi rosszindulatú. Ahogy észrevettem, a néni mennyire kiszolgáltatott, azzal a lendülettel fordultam is hozzá, hogy felajánljam a segítségemet. És ő örömmel el is fogadta. Ezzel a mozdulatommal mindenkit megelőztem, aki tétovázott, és azon morfondírozott, ő legyen-e az, aki segít. A nyáj szelleme ilyenkor is jelen van. Vagy azért nem törődnek a segítségre szorulóval, mert más sem segít, miért pont ő segítsen. Vagy azért szaladnak oda, mert attól tartanak, megszólják őket.

A néni tehát örült. Persze volt már olyan tapasztalatom is, hogy egy világtalan kifejezetten rossz néven vette, amikor segíteni akartam. Nem tudom, miért történt akkor úgy, de talán a fogyatékkal élők önértékelését zavarhatja, ha elesettnek látják őket. De ez a kitérő nem is ide tartozik. A mai nénim átadta magát irányító karjaimnak, és GPS-ként terelő hangomnak: Erre tessék jönni! Úgy, óvatosan! Most sorba kell állni a mozgólépcsőig… Igen, mindjárt fel kell lépni rá… Nem, nem, a másik oldalára tessék állni, hogy tudjon kapaszkodni! Ez az! Na, na, na… most tessék nagyot lépni, vége a lépcsőnek. Felértünk!

És ha már az önértékelés szóba került, az enyém a mozgólépcsővel emelkedett egészen a felszínig. Én is felértem. Majd miután a nénit elengedtem, mosolyogva indultam tovább, nem törődve azzal, hogy elkéstem. Mert lényeges-e az a néhány perc a munkahelyen, amikor az élet igazi értelme fedi fel magát néhány pillanatra? Én már tudom a választ, és hálás is vagyok érte. Remélem, egyre többet tudok majd segíteni, és akad majd olyan is, aki rajtam fog segíteni, ha én is fehér bottal botorkálok a tömegben. Jól indult a napom. Köszönöm, hogy segíthettem!