Szülőnek lenni nem fenékig tejfel. Azt hiszem, ebben mindenki egyetért. Vannak, akik természetüknél fogva családcentrikusak, és bármit csináljon is a gyerek , sosem veszítik el önuralmukat. Legalábbis annyira nem, hogy a gyerek attól sérüljön. Sőt, olyanok is akadnak, akiknek egy gyerek meg sem kottyan, és ezért meg sem állnak minimum háromig. Mármint gyerekig. Egyszóval mindenki másként viseli a gyereknevelés terheit. Legnehezebb dolguk mégis azoknak van, akik egyedülálló szülők.
Én azok közé tartozom, akinek félig szerencséje volt. Aki követi a blogomat, tudja már, hogy a szent családi kötelék nálunk is felbomlott. Amiben viszont szerencsés voltam, hogy mindez már akkor történt, amikor a lányom elég idős volt ahhoz, hogy a teher kisebb legyen, és elég érett ahhoz, hogy megértse, miért váltunk el. Mert nem ő volt az oka. És ezt ő is átlátta már. Na de mi van azokkal a szegény szülőkkel, akik akkor maradnak magukra gyermekükkel, amikor az még kicsi? Több olyan ismerősöm is van, akik ebbe a helyzetbe kerültek. És mindegyik történet más. Nincs két azonos eset. Mert el lehet válni közös megegyezéssel, halkan, hogy minél kevesebb kárt okozzunk magunk körül, és igyekezhetünk megmagyarázni gyermekünknek, hogy anyu vagy apu miért megy el. A legjobb gyógyír természetesen a szeretet. Minél többet kell adnunk, hogy a gyerek is minél kevesebb sérüléssel élje túl a változást. Aztán vannak olyan házaspárok, akik képtelenek értelmesen megoldani az elszakadást. Én úgy gondolom, náluk az ego visz mindent, és nincsenek tekintettel környezetükre. Főleg gyermekükre nem. És persze vannak olyan szülők is, és itt igazából csak anyukákra gondolhatok, akik az után maradtak egyedül gyermekükkel, hogy egy ígéretesen induló kapcsolatba a másik fél hirtelen beletenyerelt. Egyszer csak előkerült egy feleség vagy egy menyasszony. Na nem az, akivel az aktuális románcot élték át, hanem egy már régóta jelen lévő harmadik. Az így megtévesztett nők duplán kapnak. Mert ha egy kellemes este után kiderül, a köteléket egy gyermek erősítheti tovább a jövőben, a férfi lelép, eltűnik, mint a kámfor. Ez az egyik legnagyobb katasztrófa, hisz nemcsak a szív és a bizalom törik össze, hanem a nő ott marad egyedül egy őrjítő dilemmában. Hogyan tovább? Hogyan alakítsa jövőjét? Megtartsa a gyermeket, és ezzel visszavonhatatlanul megváltoztassa jövőjét, vagy még idejében forduljon orvoshoz? Nem mindegy, hogy az a gyermek apa nélkül nő fel. És az sem mindegy, egy keresetből hogyan élnek meg, vagy hogy ki segít a nevelésben. Nem beszélve arról, hogy gyermekes szülőnek ismerkednie is nehezebb. Feltéve, ha szeretne ismerkedni még azok után, hogy ott hagyták.
A remény mégis mindig megcsillan, csak figyelni kell. Ezt mindenek előtt azoknak üzenem, akik bezárkóztak, és gondolni sem mernek arra, hogy újra kapcsolatot keressenek egy gyerekkel az oldalukon. Akik mindig a gyerek érdekeire hivatkozva hárítják el a lehetőségét is annak, hogy újra ismerkedjenek. Ezeknek a nőknek tudniuk kell, hogy bár gyermekük a legfontosabb, de nem szabad mártírként feláldozniuk magukat csak azért, mert félnek, mert szoronganak, mert nem mernek újra visszaülni arra a lóra, ami ledobta őket. Hisz vannak ellenpéldák is. Egyik anyuka ismerősöm, aki elvált és több gyermekkel maradt magára, nem hagyta elveszni életkedvét. Ma már egy olyan férfival él együtt, aki szintén egyedül nevelte gyermekét. Micsoda happy end, nem? Szerintem az, és ezért mindenkinek elmesélem, aki ebben a cipőben jár. Persze, a gyereknevelés nem fenékig tejfel, de mindenképp könnyebb egy teljes családban. Mivel az én lányom már felnőtt, csak a pálya széléről kiabálok befelé, mert ezt az igazságot attól még mélységesen átérzem. Én is rohangáltam azon a pályán. Nem is tudom, talán nyitnom kellene egy olyan társkeresőt, ahol egyedülálló szülők ismerkedhetnek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: