Egy estém Bubléval

Gyakran mondogatom, hogy ha történik velem valami váratlan, azt biztosan egyik barátnémnak köszönhetem. Ez alkalommal azonban a lányomnak sikerült meglepnie. Hónapok óta készített fel, majd halottak napja környékén hazajön, úgyhogy akkorra semmiképp ne szervezzek magamnak elfoglaltságot. Nem hiszem, hogy egyébként a temetőlátogatáson túl lubickoltam volna a programokban, de teljesítettem a kérését. Persze már nagyon vártam a találkozást, sütöttem-főztem, mindent kicsinosítottam (hiába, én már csak ilyen takarítógép vagyok), és még a reptérre is kimentem elé. Ahogy a filmekben szoktam látni, fogtam magam, és ráírtam egy kartonra: Isten hozott újra itthon! A lányom úgy örült ennek a kis bohóságnak, mint majom a farkának. De gondolom, nekem örült a legjobban.

Hazaérve szinte eksztázisba került, amikor meglátta a terített asztalt. Csak úgy habzsolta a finomságokat. Angliában van minden, de azért a mama főztjénél nincs jobb a világon. Az én anyai lelkem is megnyugodott és eltelt boldogsággal, amikor láttam, lányom milyen jó formában van, rendezettnek tűnik az élete, és még mindig imádja a süteményeimet. De hogy a lényegre térjek, és ne csússzak át szirupos családi történetbe, az ebéd végén, amikor már a kávéra került a sor, lányom felpattant, és a nyakamba ugrott. Boldog szülinapot, anyu! – kiáltotta. Hirtelenjében szólni sem tudtam, mert a születésnapomig még van néhány nap. Viszont az ajándék mindent megmagyarázott. Két belépő Michael Bublé vasárnap esti koncertjére az Arénába.

Bublé nem tudta leírni az Etelka nevet

Úristeeeeen! – csak ennyit bírtam kinyögni. Sokkot kaptam. Álmodni sem mertem volna róla, hogy másnap én is ott lehetek a koncerten (és egyike lehetek a sok őrült középkorú nőnek, aki bármire képes lenne azért, hogy Michael rámosolyogjon). Szóval az ajándék felért egy traumával. A lányom rögtön leültetett és belém diktált egy kupica pálinkát. Muszáj volt felhajtanom, mert remegtek a lábaim. Pedig én soha az életben nem voltam az a rajongó típus. (Kivéve a kamaszkori ABBA szerelmet, amikor Agnethának képzeltem magam.) Sőt, olykor tettem egy-egy csípős megjegyzést azokra, akik már akkor is kivetkőznek önmagukból, ha kedvencük szóba kerül. Hogy mégis honnan jött nekem egy-két éve ez a szimpátia Bublé iránt? Talán ahogy meghallottam először a hangját, és azután láttam egy koncertfelvételt is. Annyira csinos és sármos volt. Meg rendkívül jópofa. Hát persze nem az angolból következtettem erre, hanem a feliratból. Egészen elolvadtam tőle. Ó, hát ha ilyen férfi udvarolt volna nekem… Hát milyen jól mutatna most az albumban egy esküvői kép vele. Nyilván úgy értem, hogy a képen én is huszonéves lennék. Na, ezt nem gondoltam végig, mert akkor ő is lenne a lányom apja. Viszont a lányom akkor lehet, hogy fiú lenne, vagy teljesen másik lány, aki nem venne nekem jegyet a Bublé koncertre.

Bublé mellett valójában én állok

Egyszóval vasárnap este úgy kirittyentettem magam, mint…Jézus neve napján. Mintha a felhőkön lépkedtem volna, érkeztem meg az Arénához. A tömeg csak hömpölygött befelé. Ennek ellenére könnyen bejutottunk. Még egy kis kolbászolás, ismerősök köszöntése, néhány felszínes érdeklődő kérdés után odakeveredtünk, ahova a jegyünk szólt. Illetve még csak az ülőhelyünk közelébe, mert a jegyet ellenőrző kislány egy elkerített rész felé mutogatott. Most mi van? Menjünk be oda? – kérdeztünk vissza. Az valami VIP-páholy, vagy mi a csoda – mondtam lányomnak. Nagyon ciki lenne besétálni oda! – bizonytalankodtam még egy pillanatig. Szerencsére lányom már más generáció, és London tényleg jót tett az önbizalmának is. Viharzott befelé, miközben rángatott magával. És milyen igaza volt. Nem volt ott semmi tévedés, egy kifutószerű valamivel elkülönített részen volt a helyünk. Ne hari, hogy ennyire hátra vettem, de azért ez sem rossz – szabadkozott még egy kicsit. Persze, örültem, hogy egyáltalán ott lehetek. De azért mégis volt valami gyanús a dologban. Kivilágított kifutó lépcsőkkel. Hangosítók, technikusok… Már éppen lenyugodtam volna, amikor a lányom felém fordult, és nevetve közölte: Anyu, lehet, hogy Michael itt fog énekelni! Akkor belecsíphetsz a fenekébe! Psssszt, ne olyan hangosan, még a végén azt gondolják rólam, hogy… – próbáltam anyukásan reagálni. Miközben rögtön megjelent lelki szemeim előtt Michael és az ő hátsója.

  Azt gondoltam, ez a dal nekem szólt

Még sosem voltam ekkora koncerten. Több ezer ember, fény- és hangtechnika, eufória. Már az előzenekartól is úgy éreztem magam, mintha Amerikában lennék (még nem jártam ott, de így képzelem). Minden annyira profi volt. Aztán még egy kicsit próbálták fokozni az izgalmat. Apró szünet, Michael még mindig sehol. Nézegetem az órám. Már kilenc is elmúlt. Hát ezek nem kapkodják el – súgtam oda lányomnak. Ez a show része. Felcsigázni a nézőket, hogy minél kiéhezettebben vessék magukat az előadóra. Hát én is éheztem rendesen. De akkor hirtelen lehúzták a fényeket, és felcsendültek az első dallamok. Michael pedig kisétált a függöny alól. Micsoda sikítozás támadt. Mi lesz itt később? – gondoltam magamban – pedig szívem szerint én is úgy ordítottam volna, mint egy tinédzser. Aztán lassanként, észrevétlenül kezdtem tinédzseresedni. Én is felpattantam (naná, hát mindenki állt, ülve nem láttam semmit), dülöngéltem a melódiára, és folyton azon járt az eszem, ha ilyen férfi udvarolt volna nekem. De legalább ha egy ilyen férfi megfogta volna a kezem. Nem is egy ilyen férfi, hanem Michael. Misi, gyere, itt hátul álldogál egy szerény és visszafogott tisztelőd! – folytattam a fejemben megkezdett romantikus történetet. Közben a lányom már a dimenzióváltás határán toporgott. Erre elszégyelltem magam. Hát mit játszom én itt a bakfist? – sóhajtottam – elég, ha disztingváltan jól érzem magam. De amint erre a következtetésre jutottam, és épp igyekeztem visszaterelni magam a tisztes középkorú nő szerepébe, Michael egy varázsütésre leperdült a színpadról, és a nézők között vonulva megcélozta a szektorunkat. Atyaég! – szaladt ki a számon egy újabb vallásos jellegű felkiáltás. Te, ez erre jön! – fordultam utána lányom felé. És tényleg! Vagy észrevette, milyen csinosan öltöztem, vagy a lányom előre leüzletelte vele, hogy induljon el felénk, vagy csak iszonyú mázlink volt, de az is lehet, hogy Isten tényleg mindenről tud… Mindenesetre Michael ott termett a mi külön kifutónkon a zenészeivel, és onnantól kezdve már nem emlékszem, csak arra, hogy a lányom bököd: Anyu, nyújtsad már te is a kezed, meg fogja fogni! Gyerünk, szedd össze magad, legyél vagány! És akkor Etelka olyan vagány lett, hogy az Aréna is beleremegett (legalábbis én azt hittem, de visszagondolva, csak egy hangeffekt lehetett). Kinyújtottam a karom, mert Ő egy karnyújtásnyira volt. Abban a mozdulatomban benne lehetett minden, mert Michael megállt, megfogta a kezem, és rám mosolygott! Épp énrám! A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és közben átcikázott rajtam a felismerés, hogy a sok előttem ülő középkorú nő, aki azt hitte, nálam közelebbről nézheti kedvencét, most biztosan eszi a kefét, mert Michael Etelkát választotta.

Majdnem ezt mutatta nekem…