Anyu, tök jó, hogy ennyien olvassák a blogodat! – gratulált nekem a lányom. Már kezdtem megtelni büszkeséggel, mert ha a lányomtól kapok elismerést, azért az mégis valami. Nem sűrűn osztogatja bókjait, csak ha nagyon megérdemlem. Ezt talán nem tőlem örökölte… (másrészt ezért újra kapok egy kis dörgedelmet, de nem bánom, mert a történethez ez is hozzátartozik). Aztán a kezdeti rózsaszín ködből hamar visszarántott a talajra egy rendkívül egyszerű kérdéssel: de anyu, azért nem gondolod, hogy a magánéleted kipakolásának is vannak határai?
Hm, milyen igaza van. Furcsa ellentmondásba keveredtem, egy kis abszurd logikai bukfenccel fűszerezve: ráébredek, hogy át kell gondolni, mit írok meg magamról, miközben megint megírom mindezt magamról, majd közzéteszem. De mégis hogyan csináljam? Mert a vágy attól még bennem van arra, hogy írjak, és ezzel néha szórakoztassak, néha tanulságot adjak át, néha tükröt tartsak, vagy segítsek másoknak felismerni, nincsenek egyedül a maguk aprócseprő gondjaival. Sokat gondolkodtam, és végül arra jutottam, a szívemre hallgatok. Bizonyos óvintézkedések és öncenzúra mellett folytatom a blogírást, hisz ez nekem jó. És miért vonnám meg magamtól azt, ami jó? És ha most megint a túlzott őszinteség határán táncolgatva is, de bevallom: azzal, hogy itt vagyok, jelen vagyok, és nap mint nap írok, nemcsak feltűnési viszketegségemet csillapítom, de terápiát is alkalmazok önmagamon. Majd legfeljebb még jobban álcázom szereplőimet. Mert nem az a fontos, hogy ki és kivel, hanem hogy mi, mit, hogyan, és mi a konklúzió.
Így tehát újabb önvizsgálatomból is tudok konklúziót levonni. Minden blogíró alaposan gondolja át, mit tesz, és csak annak teljes vállalásával biggyessze a publikum orrára viselt dolgait. Aztán ne csodálkozzon, ha néha nem minden úgy sül el, ahogy eltervezte. Mára csak ennyit szerettem volna mondani, és most várom, hátha a lányomnak lesz még egy-két kiegészítő gondolata. Ő a legjobb tanácsadóm!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: