Sosem voltam vállalkozó típus. Egyszerűen nem azokat a tulajdonságokat visszük a családban. Nem tudom, ennek mennyi köze van a génekhez, hisz én nem materiálisan gondolkodom az életről, legalábbis igyekszem továbblátni a körülöttünk tobzódó valóságon. Az viszont biztos, valamiért és valahogyan egyesek ebben jók, mások abban. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni magamhoz, úgy érzem, én mindig is kisember voltam, a kisember erkölcsével. Vagyis vannak határok, amelyeket nem bírok átlépni, sőt, késztetés sem érzek rá. Nem tudok vastag bőrrel az arcomon mindenkin átgázolni. És még ha nekem is lenne igazam egy adott helyzetben, zsigerből úgy kezdenék a konfliktuskezeléshez, hogy lerí a fejemről: bocs, hogy élek! Ezen persze már sikerült változtatnom, mert az élet jó kis küzdőtér, és ha még emelt fővel szeretnék jó néhány évet lehúzni ebben az árnyékvilágban, akkor muszáj megtanulnom az önérvényesítést. Azért ennek ellenére odáig nem tudtam magam fejleszteni, hogy vállalkozó legyek. Mert nem vagyok vállalkozó típus.
Pedig amikor álmodozom, egy-egy álmomban kávézót vezetek, vagy sikeres író vagyok, aki kiválóan menedzseli önmagát, és ezért ostromolják a kiadók, a színházak, a filmipar cézárjai. De mostanában az is előfordul, hogy a vállalkozó kedv kezd hétköznapibb formát ölteni a fejemben. Mi lenne ha…? Azaz, mi lenne, ha kitanulnám a manikűrt, és szépen kiépíteném ügyfélkörömet. Valahogy boldogulni kell. Még annak is, aki született kisember. Sajnos, a 21. századra a technológia óriásit fejlődött, csak az emberi lélek ragadt meg több ezer évvel korábbi állapotában. Még mindig az a divat, hogy pusztuljon a férgese. Mivel aki nem tud boldogulni a farkastörvények között, az nem is való az életre. De hát a Jóisten nem sík hülye, oka volt annak, hogy ennyiféle embert gondolt erre a játszótérre. És én úgy sejtem, az egyik nyomós ok az lehetett, hogy megtanuljunk együtt élni. Különböző színű, fajú, nemű, adottságú ember együtt sokkal többre vihetné, mint egymás ellen. Ma még harcolunk, vagy szó szerint, vagy a mindennapokban. Pillanatnyi előnyökért eltapossuk a másikat. Holott az igazi Kánaán akkor jönne el, amikor az egész emberiség rájönne, hogy együttműködve, egymást kiegészítve, egymást segítve, szimbiózisban sokkal gazdagabbak és egyenlőbbek leszünk. Én azt hiszem, ez az ember megteremtésének elsődleges célja.
Addig viszont egyre inkább arra kényszerülök, hogy megkeményítsem magam. Próbálom ellesni az életben maradás fortélyait. Hát igen, ha élni szeretnék, lassan fel kell adnom a tisztességet, mert feketén megcsinálni valakinek a körmét sokkal többet hoz a konyhára, mintha az állam orrára kötném. Már pedig én akkor is életben fogok maradni. A lányom még fiatal, ő is így gondolta, de ő még bátran nekivágott a nagyvilágnak. Én viszont itthon fogom túlélni, ezt eldöntöttem. Szóval, nem vagyok vállalkozó típus, de azzá tesz a magyar valóság. Lehet, hogy ami belőlem hiányzott, az majd az unokámban, dédunokámban benne lesz? Mert a nagyi megtanult vállalkozni, és nyitott egy illegális műkörmös szalont? Ki tudja? Mint ahogy arra sincs még válasz, mikor jön el az a Kánaán, amiben én hiszek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: