Csak beszélt, beszélt, beszélt… és én már azt sem tudtam, hogyan szóljak közbe, vagy egyenesen hogyan zavarjam el az aurámból. Szeretem kerülni a kellemetlen helyzeteket, mert annál rosszabb nincs, mint embertársainkkal konfliktusba keveredni. Inkább addig húzom a szunnyadó vulkán állapotot, amíg csak lehet. De ha valami egyszer megszakad bennem, vagyis hát mint a magma a magmakamrában, felgyülemlik bennem minden frusztráció, ellenkezés, sértettség, elementáris erővel török ki. Szétrobbanok, mint hajdanán a Krakatau, és onnantól kezdve az egész bolygó klímája felborul a belőlem kilövellő energiák miatt.
Hát éppen ebben a kitörés előtti állapotomban voltam már, amikor bevillant egy kép. Megfogom a nyakánál fogva, és kipenderítem. Ezen töprengve először csak egy halvány mosoly suhant át az arcomon. Azt hitte, rettentő érdekes, amit mond. Nagy bakot lőttem azzal, hogy nem kontrolláltam az arckifejezésemet, mivel félreértelmezte azt, és még nagyobb vehemenciával magyarázott nekem. “Nem érted, Etelka, milyen következményei lehetnek annak, ha a kormány bevezeti az internetadót???” Ó, hát dehogynem értem! Értem én, csak nem szeretek politizálni. Meg amúgy is megvan erről a véleményem. Elég keserű szájízt okoztak nekem hülye emberek az életemben, minek rontsam tovább a közérzetemet a politikával. Hisz köztudott, a politikusok 99 százaléka ostoba egoista, aki csak a saját zsebét tömködi. De mielőtt nagyon elvetném a sulykot, és egy női portálon gyanúba keverném magam, hogy nem vagyok pártatlan, gyorsan visszatérek eredeti mondandómhoz. Hogyan szabaduljunk meg attól, aki beférkőzik személyes terünkbe, és kezdi megcsapolni életerőnket?
Ennek a magamban történő töprengésnek a következtében két párhuzamos idősíkon éltem egyszerre. Egyrészt jelen voltam a másik monológjánál, mint hallgatóság, másrészt én a saját monológomat mondtam magamban, amihez nekem nem járt hallgatóság. Emlékszem arra a Woody Allen filmre, amikor a férfi és a nő társalog mindenféle csacska, béna dologról, miközben magukban egészen másra gondolnak, és azt a néző feliraton olvashatja. Igen, nem tagadom, az egyik nagy kedvencemről van szó: Annie Hall. Én is éppen úgy éreztem magam, mint Annie. Csakhogy én nem a másik behálózásán törtem a fejem, hanem azon, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Igen, igen, igen… de mikor mész már a fenébe? – folytattam belső beszélgetésemet.
És ekkor ugrott be az a zseniális gondolat, ami persze kivitelezhetetlen, mert a természet másként alkotott meg (na igen, a természet néha elhibázza a tervezést, aztán hosszú évmilliók evolúciójával próbálja korrigálni). Mi lenne, ha ki lehetne kapcsolni a másik embert? Ó, micsoda áldás lenne az a többi ember számára! Sőt, földünk is meghálálná. De abban a pillanatban nekem lett volna arra égető szükségem. Mert hát a macskát is ki lehet kapcsolni, ha a nyakánál fogva megemeljük. Olyankor megmerevedik, behúzza fülét-farkát-lábát, szemei üvegessé válnak, mert azt várja, hogy anyja átvigye egy faágon, és biztonságban letegye a másik ponton. Hát ugyanígy fogtam volna meg a nyakánál reggeli beszélgetőpartneremet, de a világ végéig meg sem álltam volna. Ott aztán leejtettem volna, hadd mondja tovább ott az okosságait, én meg rég meg is feledkeztem volna arról, hogy találkoztam vele.
Sajnos, ettől a lehetőségtől eleve meg voltam fosztva, így visszatértem a realitások talajára. Már nem mosolyogtam partnerem felé, hanem a feszültség növekedésével arcomon is gyülekezni kezdtek a baljós jelek. Szemeimben megjelentek az első villámok, Éreztem, közel a vég, mert mindjárt olyat mondok, hogy utána rögtön megbánom. És ekkor érkezett a mentősereg: csörögni kezdett a telefonom. Ó, nahát, a lányom hív! – örvendeztem a másiknak. Sosem szokott mobilon keresni, csak ha nagyon fontos! – részleteztem tovább a hívás fontosságát. Elnézést, most fel kell vennem! – zártam le az előadást. Hát bizony, a hallgatóság alaposan elfáradt (azaz én), és ne is tessék rám haragudni (tettem hozzá gondolatban), a vastaps most elmarad. Halleluja, megmenekültem! Pedig csak a telefontársaság keresett egy rendkívül kedvező ajánlattal…
Azt hiszem, nagyon tanulságos volt a mai reggel. Feltétlen utánanézek én annak, milyen technikákkal lehet kínos beszélgetéseket, vagy grandiózussá növekedett monológokat udvariasan és a lehető leggyorsabban lezárni. Ha jutottam valamire, mindenképp megosztom az emberiséggel, mert sorstársaim helyzetét mélységesen átérzem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: