Anyu, láttad már, hogy kint vagy a nyitóoldalon? – kérdezte a lányom izgatottan, amikor tegnap skype-on beszéltünk. Először nem igazán fogtam fel, mire gondol. Megint játszottam a tudatlant, majd egyszerre megvilágosodtam. Úristen! – sikítottam egyet. Majdnem olyan lehetett, mint amikor elszalad egy csótány a szobában, és undorunkban és tehetetlenségünkben csak a visítozásig jutunk. Pedig ez most az öröm sikolya volt. Ezzel a hírrel olyan csuda jó estém kerekedett, hogy rögtön meg is ünnepeltem egy pohárka borral és zenehallgatással. De mielőtt megbélyegeznének azzal, hogy egy lecsúszott, alkoholista középkorú nő vagyok, gyorsan el is oszlatom a további kételyeket. Egy pohár volt, nem több! Ennyit igazán megérdemlünk, ha váratlan siker koronázza munkánkat. Amúgy egyrészt nem volt sem munka, sem kényszer, csupa szórakozás. Másrészt nem azért írogatok, hogy nőjön az olvasottságom, hanem azért, mert csak úgy. Na jó-jó, azért is írok, mert titokban azt remélem, felfedez az egyik kiadó vagy szerkesztőség, és munkát ajánl.
De ennyit az öntömjénezésről és ünnepről. Egészen másért nyitottam ma meg blogomat. Mégpedig azért, mert nosztalgiám támadt. Úgy éreztem, egyszerűen muszáj elmondanom, micsoda értékek vannak a világon. És ha egyeseknek az adott dolog nem is tűnik értékesnek, azért sok más embernek rengeteget jelentett vagy jelent ma is akár egy irodalmi, akár egy zenei mű. És azt hiszem, hiába könnyűzene, jó néhány alkotás abban a műfajban is értékes. Mint annak az együttesnek a dalai is, akiket a pohár bor mellett hallgattam, amikor örömünnepet ültem. Emlékszem, fiatalkoromban nagyon nehezen szereztem meg az albumaikat, mert külföldiek voltak, és mert nekünk nem volt annyi pénzünk, hogy mindig meg tudjuk venni. Ha viszont isteni csoda folytán megkaparintottam az egyik kis bakelitet, mondhatni recsegősre hallgattam a dalokat. Mennyi is fért egy oldalra? Ha kicsi volt a lemez, talán három vagy négy? Ó, hát én már rég láttam lemezjátszót, és rég láttam bakelitlemezt is. Amint betört a nyugat szele, magával vitte ezeket a régi kütyüket is. Hozott helyette előbb kazettát, aztán meg jött a cd, végül mp3, meg mp4. És igazából ezt is csak hallomás után írom le, mert valójában én megragadtam a bakelitnél és a kazettánál, amit ha a magnó bekapott és meghúzta a szalagját, a hangfelvétel olyan lett, mintha békák énekelnének, és ha a kazit sikerült kikotorni, a szalagot egy ceruzával próbáltuk visszatekerni.
Szóval egy pohárka bort iszogattam, és eközben régi kedvenc zenekarom hallgattam, de már mp3-ról. Mivelhogy haladok a korral, és lányom segítségével összekanalaztam magamnak a világhálóról. Ez persze titok, nehogy bárki is eláruljon, nem szeretném, ha végül valamilyen jogi vitába keverednék, mert ingyen került a számítógépemre. Nekem ez a négy ember bálvány volt. Sokat álmodoztam arról, ha egyszer eljönnének Budapestre…vagy ha egyszer én teremnék hirtelen Stockholmban. Ó, igen, talán már ki is találták. Svéd bandáról van szó, még a 70-80-as évekből. Akkor éltem virágkoromat, és velük haladtak fiatalkori éveim. És naná, hogy mindig is szerettem volna Agnethára hasonlítani. Előfordult, hogy kitúrtam a szekrényből anyám összes ruciját, hozzádobtam a sajátjaimat, és addig próbálgattam őket különböző párosításban a tükör előtt, amíg nagyjából el nem hittem magamnak, hogy én Ő vagyok. Akkor aztán lekaptam a polcról anyám legkisebb herendi vázáját (mert az kicsi volt és hosszúkás, az hasonlított leginkább egy mikrofonra) és teli tüdőből énekeltem a denszingkvín vastepsit. Imádkoztam is rendesen, nehogy akkor érjen haza apám a munkából. Lett volna nemulass, ha meglátja, milyen vircsaftot rendeztem. Apám munkásember volt, visszagondolva nem is lett volna elvárható tőle, hogy megértse, én éppen művész vagyok. Na, ott meg is rekedt a művészetem. Nem fejlődött velem együtt. Sőt, a hangom egyre szörnyűbb lett. És a hosszú szőke haj is hiányzott. De a fantáziámban máig őrzöm álmaimat. Én vagyok Agnetha. Azért ne tessenek félreérteni, nincs tudathasadásom. Tudom, hogy nem én vagyok Agnetha. De efféle álmok nélkül alig lehet túlélni sok szürke vagy sötét percet. Egyébként még Björn is tetszett, de ma már nem kellene. Azóta akadtak más férfiak, akikkel inkább el tudnám képzelni Agnethát, azaz magamat.
Most egy nagy sóhaj következik, amit sajnos írásban nem tudok átadni, de csak képzeljék el, mekkora lehetett, ha egy tinilány csalódottságát és szomorúságát akarja érzékeltetni. Kicsordultak a könnyeim, amikor megtudtam, Agnetha és Björn válnak. Ez a fájdalom ma is elönt, csak meg kell hallgatnom a The Winner takes it all c. szenzációs dalt (akkor is ezt hallgattam, amikor én váltam). A világ egyik legszebb örökzöldje, akarom mondani, lírai dala. És szinte nem tudnék olyan albumot említeni, ami ne lenne a kedvencem. A Waterloo, a Super Trouper, a Voulez-vous, az Arrival, a The Visitors…(hála internet barátomnak, legalább ennyit is fel tudtam sorolni megemlékezésemben). Igen, az ABBA-ról van szó. Álmaim megtestesítője volt, amire ma is szívesen gondolok vissza. Ezért aztán, amikor Budapesten megnyílt az első IKEA, rohantam az áruházba, mert svéd. És talán azért is, mert valahol nagyon mélyen azt reméltem, Agnetha ül majd a pénztárban, és ő adja a húsgombócokat, vagy segít összeállítani azt a szobabelsőt, amit a Happy new year c. dal videoklipjén ma is örömmel nézegetek.
És hát nem szabad megfeledkezni a néhány éve mozikban bemutatott ABBA musicalről sem. Az csak természetes,, hogy akkor is én voltam az első, aki vágtatott a moziba, mert látnom kellett. Csak hát az elvárásom, az sokkal nagyobb volt, mint amit a film tudott. Mert Agnetha hangját a világegyetem egyik legkiválóbb színésznője sem tudja leénekelni. Meryl Streep még csak-csak bukdácsolt, de a többi szereplő számomra megbukott. Agnetha, Anni-Frid, Benny és Björn örök, nincs hozzájuk fogható, kár a fáradságért. Mindenesetre a Mamma miát a színházban is meg fogom nézni, mert mégis lánykorom kedvenc dallamai csendülnek fel. Mit is mondhatnék még zárásként? Lányomnak üzenem, ha teheti, a kedvemért hallgassa meg Agnethát a világhálón, a hangerőt pedig tekerje a maximumra. Thank you for the music, Agnetha!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: