Te jó ég, már egy hete rá sem néztem a blogomra! Nevezzük inkább alkotói válságnak, mint sem lustaságnak. Az sokkal előkelőbben hangzik, és talán marketingfogásnak sem rossz (bár a fogalmakkal jobb vigyázni, mert a végén leleplezem magam, és kiderül, azt se tudom, mi az a marketing). Legalább addig is, amíg ugaron hagytam a dolgokat, és azok magukban elpihengettek, természetesen jött a gondolat, hogy akár csak egy bűvész a cilinderbe, úgy nyúlok a múltba, és előkapok egy sztorit. Tádáám, akkor most tessenek figyelni, mert attrakció van. Csiribí-csiribá…
Nem jutok sűrűn külföldre (egyet már említettem közülük, amikor Velencében jártam), épp ezért hímes tojásként bánok az emlékekkel. Óvatosan érek hozzájuk, pátyolgatom őket, és biztonságosan elzárom, ha már végeztem a “simogatásukkal”. Alig néhány napja éltem újra emlékezetemben berlini utamat. Akkor repültem életemben először. Még a férjemmel éltem együtt, de már megromlott a kapcsolatunk. Úgy alakult, hogy legjobb barátném (hát igen, ha történik velem valami váratlan, az egyik barátném keze biztosan benne van) felhívott, hogy megkérdezze, hallottam-e már a fapados járatokról. Nem szeretném magam tájékozatlannak feltüntetni, de a fapadról hamarabb ugrott be nagyanyám kerti padja, mint egy légitársaság. Ezért aztán tátott szájjal hallgattam, hogy mennyire kedvezményesen lehet utazni ilyen társaságokkal Európa több pontjára is. Barátném iszonyatosan lelkes volt, és én voltam az utolsó reménye, mert a húga nem tudott vele menni. Többszöri visszakérdezés (tééényleg? ne mondd, tééényleeg?), majd hosszas hallgatás után (ekkor morfondíroztam, van-e nekem erre saját keretem, van-e nekem erre elég lelkierőm, mármint hogy a férjemnek valahogy beadjam, néhány napra lelépek a barátnémmal, és magára hagyom a lányunkkal, meg a háztartás minden gondjával, miközben ő akár féltékeny is lehet, mert talán nem is hiszi el a sztorit, és azt gondolja, tuti másik férfi van a dologban) végül is határozatlan igent mondtam. Amikor letettem a telefont, magamba roskadva ültem a fotelben. Nem az örömmámort éreztem, végre eljutok Berlinbe, végre én is kipróbálhatom, milyen repülőn ülni, hanem a szorongást: mindezt hogyan mondom el az uramnak. Talán ekkor kapartam össze először annyira a bátorságomat, hogy lépni mertem. Egy olyan ritka pillanat érkezett el számomra, amikor magamra gondoltam, magamért küzdöttem, és nem másokért. Mert nagyon akartam…
(Ez itt a reklám helye…)
Óriási erőfeszítésembe került, de rákényszerítettem magam, hogy széles mosollyal álljak férjem elé, és könnyed, örömteli hangon csacsogva kezdjem mesélni, milyen váratlan lehetőség adódott. Néha ugyan megcsuklott a hangom, de azt köhintéssel próbáltam palástolni. Éreztem, hogy a feszültségtől a veríték kezd kiverni. Amikor már ott tartottam, hogy lelki szemeim előtt inkvizíciós kivégzésem jelent meg (a férjem és férfitársai boszorkánynak, istenkáromlónak és engedetlen asszonynak neveztek, majd egy oszlophoz kötöztek és meggyújtották alattam a máglyát), legnagyobb meglepetésemre a férjem csak megvonta a vállát, és azt mondta: felőlem! Na, ha addig szorongtam, azután kifejezetten leforrázva álltam. Ilyet az ő szájából el sem tudtam képzelni. Onnantól már én kezdtem azt gondolni, tuti nő van a dologban.
Így történt, hogy életemben először felültem a repülőre, és egy órás út után már Berlinben is voltam. Lenyűgözött a város. Persze, korábban nem izgatott annyira, hogy megnézzem az NDK-t, mert azt képzeltem, szürke, kocka, és nagyon kommunista. Mi érdekeset lehet ott látni? De az újraegyesült Németország fővárosaként már sokkal ígéretesebb úti célnak tűnt. És úgy is lett. Két világot fedeztem fel a városban. A megosztottság nyomai markánsan jelentek meg az egyes városrészek között. És hátborzongató volt látni, hogy egy utca két oldala, vagy akár egy házé is, két külön világhoz tartozott. Akkor hálát is adtam Istennek, hogy Magyarországra születtem (nem mintha nem lett volna jobb mondjuk Párizsba), mert nálunk legalább nem volt akkora a terror. Barátnémnak egy ismerőse élt Berlinben, ő lett az idegenvezetőnk. Nélküle azt sem tudtuk volna, merre induljunk, hisz a város nem olyan egységes, mint Budapest. Minden kerülete más. Mivel földig rombolták, elszórva maradtak meg a régi Berlint idéző épületek, utcák, városrészek. Még most is belesajdul a derekam, ha eszembe jut, mennyit gyalogoltunk. Egyébként nem csak azért, mert szeretek sétálni, hanem mert én már csak ilyen spórolós vagyok. Berlinben remek a közlekedés, de azért nem volt mindegy, mennyiből hozom ki azt a néhány napot. A Brandenburgi kaputól kezdve az Alexanderplatzig, a tévétoronytól a Múzeumszigetig, a Kurfürstendammtól a charlottenburgi kastélyig mindent bejártunk, mert mindent látni akartam. És mindennek megkoronázása a potsdami kirándulás volt. Micsoda gyönyörűség a Sanssouci kastély, a porosz királyok nyári rezidenciája. (Közben folyamatosan arra gondolok, ha nem lenne gugli, vért izzadnék, hogy visszaidézzem és helyesen írjam le a látnivalókat.)
Mivel szeretek enni, és ezt néha engedélyezem is magamnak, Berlint sem hagyhattam ott kolbász és sör nélkül. Az élménytár akkor teljes, ha az illatok és ízek iránti szükségleteinket is kielégítjük (hogy szépen fogalmazzak). Szóval nekem ilyen szempontból is kerekre sikeredett az utazás. Amúgy a kerekről jut eszembe, hogy azt viszont sajnálom, hogy akkor ott Berlinben nem volt elég merszem biciklire ugrani, pedig a városban rengeteg a kerékpáros, biztosan feledhetetlen élmény lett volna. (Na jó, be kell ismernem, akkor még volt rajtam néhány plusz kiló, meg hülye ruhákat is vittem magammal az útra, és egyébként is spóroltam, ahogy már mondtam.)
(Ez meg a másik reklám helye… lehet, hogy szponzorálnának?)
Na és persze azt még muszáj elmesélnem, micsoda meglepetés volt látni, hogy a német anyukák rendszerint a német apukákra bízzák a gyerekkocsi tologatását. És berlini kalauzunk azt is elmondta, hogy a háború után kevés volt a férfi, ezért a nők kénytelenek voltak olyan dolgokat is megcsinálni, ami korábban a férfiak feladata volt. Nem is csoda, hogy végül a nők elférfiasodtak, a férfiak elnőiesedtek, és az anyukák helyett az apukák mennek az oviba a gyerekért. Hagytam volna csak a lányunkat a férjemre, kaptam volna szemrehányást. Arról nem is beszélve, hogy nálunk még ma is szinte elképzelhetetlen, hogy az apuka maradjon otthon a gyerekkel, miközben anyuka építi a karrierjét. Húha, mennyit írtam. Hiába, ha Etelka egyszer mesélni kezd.
Vajon most milyen lehet Berlin? Úgy megnézném újra! És most már a férjem elé sem kell odaállnom engedélyt kérni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: