Lehet, hogy az ember váratlanul válik szuperhőssé? Egyszer csak úgy hozza az élet, hogy olyanra kell elszánnia magát, amit korábban álmaiban sem gondolt volna? Nálam legalábbis ez a helyzet.
Hirtelen történt velem, és cselekednem kellett… Először furcsán éreztem magam. Mintha egy apró dolog maga lenne a vihar előszele. Akár el is hessegethettem volna magamtól a negatív gondolatokat, de ez egy megérzés volt. Azt pedig nem lehet csak úgy hessegetni, mert úgyis visszaszáll a válladra, és rád telepszik. Hát én hagytam, hogy a megérzés a fejem búbjától a talpamig átjárjon. Itt valami nagyon nem stimmel – jegyeztem meg magamban. Az nem létezik, hogy a mosdóban a lefolyótiszító sem képes szétrobbantani a moslékot, ami miatt alig csordogál el a víz! De nem volt képes. Istenem, most mihez kezdjek? – dünnyögtem önmagamnak. Ez jobbkor nem is jöhetett. Alaposan kezdtem elkámpicsorodni, mert az ilyen hibaelhárítós-szerelős mókákhoz nem értek. Én kérem mégiscsak egy tisztességes asszony vagyok, aki teljesen másféle elfoglaltságokkal tölti napjait. Ehhez bizony férfi kell. Férfi? Hát honnan akasszak le most egy férfit? – lázadtam fel. Nem, már pedig abból, ti, férfiak, nem esztek. Nem és nem! Úgyhogy felgyűrtem a blúzom ujját, előkerestem a pumpát, és minden dühömet beleadva pumpálni kezdtem a lefolyót. Már csak valami zumbazenét kellett volna betennem, és a végén mulatságba csapott volna a háztartási katasztrófa.
De öt perc elteltével a maradék kedvem is elment a zumbafesztiváltól, mert a moslék a csőben meg sem moccant. Sőt, mintha a pumpálástól még jobban összeállt volna, kifejezetten az én bosszantásomra. Na, megállj csak (persze ez hülye felkiáltás volt részemről, mert már meg is állt). Miután ennyit pumpáltam, bennem is felment a pumpa. Akkor sem hagyom magam. Bár még sosem volt szerencsém a csövekhez és szifonokhoz, most fogtam magam, villámgyorsan kipakoltam a szifon környékéről, előkerítettem a kis vödrömet, alátettem, majd nekiestem szétcsavarozni a dolgokat. A víz azon nyomban kitoccsant a vödörbe. Hallelúúúújaaaaaa – kiabáltam hangosan. Mert megint naiv voltam… Azt hittem, ezzel vége. Nem így volt. A hiba nem a szétszedhető szakaszban volt. Akkor hol? Hát naná, hogy azon a részen, ami már a falban húzódik. Ne már, ne már! – kezdtem lassan toporzékolni. Édes Istenem, miért nem értékeled, hogy szegény Etelka eddig is olyat tett, amit korábban álmában sem gondolt volna? És ekkor támadt még egy mentő ötletem. Valahol volt eltéve egy drót. Gondoltam, na majd akkor azt megpróbálom felcsúsztatni a falba, hátha… Ezzel újabb öt perc ment el. Igazi kínokat éltem át. Az én koromban már nem olyan egyszerű sem a guggolás, sem a térdelés. Csak nyomkodtam a drótot beljebb és beljebb. Az úgy kb. hat centiig jutott a csőben, és megakadt. Nem is taglalnám tovább, hogyan vallottam kudarcot ezzel a próbálkozással is. Viszont a háztartási katasztrófának termett egy gyümölcse. A hétköznapi, civil Etelka egyszeriben szerelő-pumpáló-csakazértis szuperhőssé vált. Szuper Etelka.
Aztán, ahogy mondani szokás, rádöbbentem, hogy bilibe lóg a kezem. Etelka csak addig jutott el, hogy szétszedte a mosdót, de a hibát nem tudta elhárítani. Ennek ellenére a rácsodálkozás érzése és annak megtapasztalása, vannak rejtett erőtartalékaim egészen felvillanyozott. És bár a gond megmaradt, elégedetten dőltem hátra a karosszékben (már ideje volt nyújtóztatni a térdelésben meggyötört lábaimat), mert ma újabb oldalamat ismertem meg önmagamnak. Oda se neki – nyugtáztam a kalandomat, majd holnap felhívok egy férfit, aki megszereli, mert Szuper Etelka akkor áll szóba férfiakkal, amikor ő akarja!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: