Ruhagyári capriccio

Ma eltört a mécses… és lírai, nosztalgikus hangulatba fulladt a napom. Elég egy hang, egy illat, egy mozdulat, elég, hogy pont ugyanúgy süssön a nap vagy fújjon a szél, és a mélyre temetett, elveszettnek hitt emlékek újra harsány színekkel pompáznak gondolataimban és szívemben.

Pedig semmi különös nem történt, csak kezembe akadtak régi fényképek. És mielőtt érzelgős vénasszonynak tűnnék, itt fejezem be a költészetbe való kontárkodást. Csak régi képek voltak, semmi egyéb. Viszont azokon a fiatal Etelka nézett az apró agyában megalkotott jövőbe, ami naná, hogy nem úgy alakult, ahogy ő (azaz én) elképzelte. Hát persze, hogy a fiatalok naivabbak (bár ahogy a mai generációkat elnézem, ez talán már nem igaz, főleg, hogy a lányom szokta nekem mondani, mennyire naiv vagyok), még azt hiszik, majd minden nekik terem, mert az csak úgy jár. Nyilván én is azt gondoltam. Hűha, be sem merem vallani, hogyan képzeltem a jövőmet. Na jó, még egy kicsit kéretem magam, de mindjárt megjön a hangulatom, hogy nevetségessé tegyem önmagam ezen a mindenki számára hozzáférhető virtuális “fórumon”.

Ez a történet is úgy kezdődik, hogy amikor én még lány voltam… meg, hogy az én időmben, és egyebek. Hát, az én időmben, vagyis amikor én még úgy húsz éves lehettem, nem volt ennyi lehetőség, nem volt ilyen átjárható a világ, mint manapság. Internet, meg határok nélkül, meg 21. század, és a többi? Nem, ilyen egyszerűen nem létezett. Viszont létezett például Május 1. Ruhagyár. És láttam, hogy a szüleim remekül elvannak az állami vállalatnál (nem a ruhagyárban, máshol). És úgy neveltek, hogy rendes nő legyek, aztán dolgos asszony, és odaadó feleség, minta családanya. Meg ne vágyjak ennél többre, mert ennél több nincs is. Minek nekem egyetemre menni? Miért nem jó nekem is egy tisztes állás egy tisztes állami vállalatnál? Ekkor hittem azt, hogy ha már ennél több nincs, de a textíliák, ruhák és szocialista divat amúgy is a mindenem, megpróbálok bekerülni a ruhagyárba. Kitartásom azonban nem volt, mert küzdeni nem volt szokás mifelénk. Ha nem, hát nem. Úgyis lesz valami más, sosem fogok munka nélkül maradni. Nagyjából ekkor készült az egyik kép. Etelka a szocialista divat jövőjébe tekint. Hogy sajnálom szerencsétlent! Az álom elbukott, és maradt a realitásnak hitt másik opció. Így kerültem ahhoz a vállalathoz, ahol szüleim dolgoztak. Legalább oda volt protekcióm. Meg is becsültem, és lassan azon kaptam magam, meggyőztem magamat arról, hogy az úgy jó. Jobb nem is lehetne. Ekkor születhetett a másik fotó. Etelka egyik szeme a szocialista jövőbe tekint, a másik viszont elveszett álmait gyászolja. Azután következett a harmadik fénykép: Etelka nevet, mellette egy tűrhető külsejű fiatalember… Igen-igen, kitalálták, ő a férjem, akitől jó néhány éve elváltam. De akkor… akkor még nagy volt a boldogság. Vele szinte újjáéledtek álmaim. Vagyis inkább azt gondoltam, korábbi álmaim azért buktak el, mert az igazi álom vele vált valóra. Persze, tévedtem, mint sok másban is. Ilyen az, ha a nő naiv.

Mégsem bánom, hogy minden így történt, mert most azt gondolom, minden korábbi álmom azért bukott el, mert ha valóra váltak volna, most rendes nő, dolgos asszony, odaadó feleség és minta családanya lennék. És nem éltem volna túl egy időszakot, ami után sikerült újraépítenem magam, és nem tanultam volna meg küzdeni, ami mifelénk nem volt szokás, és elvesztem volna a szocialista divat utáni űrben, és nem jártam volna ki mégis egy felsőoktatási intézményt. Nem is olyan rossz eredmény, nem beszélve a lányomról, aki már nem olyan naiv, mint én voltam. A mécses ugyan eltört, de a könnyek hamar felszáradtak. Helyette maradt egy érzés: talán tényleg sohasem késő!