Az ember hiú. Muszáj beismernem, én is. Hiába öregszem (azaz miket beszélek, én mindig fiatal maradok, csak az öregszik, aki úgy dönt), a tükröt azért én is néha összetörném, mert hazudik. Én jobban tudom!
Hosszú perceket is képes vagyok eltölteni a tükörképem társaságában, és megvitatni, miért adott a sors vagy a szüleim ilyen külsőt, miért nem tudtam előbb rájönni, mi áll nekem jól, vagy van-e értelme valamilyen korrekciós műtétre gyűjtögetni, amivel már csak a “semminek” adnék egy pofont… Az eszmecsere a tükörrel általában azzal végződik, hogy lehülyézem saját magam, majd az órára pillantok, és megijedek, hogy mindjárt elkésem a munkából. De néha ihletet pillanatok is megadatnak. Néha megérzem, hogy mégsem kell önként a süllyesztőbe ugranom, hogy vannak még napjaim az életből, és azokat igenis szeretném fenségesen ünnepelni. A fenséges pedig azt jelenti, olyan külső és belső összhanggal, hogy már azért álldogáljak hosszasan a tükör előtt, mert élvezni szeretném saját szépségemet. Ez most talán félreérthetően hangzott, mert nem arról beszélek, szép vagyok, hanem arról, hogy szeretném szépnek érezni magam. És ilyenkor elszabadul a fantáziám (mint sok mással kapcsolatban is engedni szoktam saját útját járni), és vizionálom, hogy trendi szőke hajam van, vagy félhosszú vörös, az orrom fitos, kecses, és fekete Chanelben vonulok az utcán, mert én vagyok a végzet asszonya. Ja, és persze 20 évvel fiatalabb! Ezt ki ne felejtsem. Sajnos, az a fránya idő múlik. Ó, néha meg tudnám fojtani!
Na, de nincs mit tenni, a tükör hazudik és kész. Én meg megpróbálom kizsarolni belőle azt a választ, hogy csak a frizurámon kell változtatnom, és tényleg 20 évet fiatalodom. Új frizurához viszont sok bátorság kell, mert néha a legapróbb hibát is lehetetlen helyrehozni. Ugye, nem csak én szoktam gondolkodni ilyen hiúságokon? És ugye nem csak én vagyok gyáva változtatni? Még szerencse, hogy a mindenható internet ezen is tud segíteni (részben). Találtam egy oldalt. Igen. Ez egy olyan oldal, ahol a saját fotómmal meg tudom nézni, vajon a hosszú fekete haj, vagy a tépett ősz-e a befutó. Anélkül eljátszadozom saját külsőmmel, hogy azt valójában kitettem volna ilyenféle merényleteknek. Azért itt is beleszól a nagybetűs DE. De mi van, ha a valóság mégis más? Anyukám, mondom magamnak, mindig találsz kifogást. Most akkor vagy szeretnél újítani, vagy hagyd abba ezt az egészet, és fogd be a szádat. Nehéz döntés előtt állok, valósítsam meg, amit a virtualitás világában előnyösnek éreztem? Merjek kockáztatni? Hihetetlen, hogy ez a kérdés, még ilyen semmitmondó témában is mennyire igaz. Szóval, merjek?
Azt hiszem, nem bocsátom szavazásra a kérdést, mert magamról magam döntök. Ezért csak ajánlani tudom az efféle oldalakat azoknak, akik hozzám hasonlóan vágynak valami újra, mondjuk arra, hogy ők legyenek a végzet asszonyai.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: