Etelka és a bor

Tegye fel a kezét, aki úgy gondolja, az újabb bejegyzésem címe a magyar népmesék sorozatban is megállná a helyét! Már hallom is szegény Szabó Gyulát… És tényleg, előbb-utóbb én is arra a sorsra jutok, hogy babos kendőbe kötött fejjel mesélem az unokámnak 21. századi történeteimet királylányokról és királyfiakról. Nem mintha hamarosan nagymama lennék (de ha mégis, akkor sem szeretném magam belegyömöszölni a sztereotip külsőbe)…

Na tehát, Etelka és a bor… Egyszer volt, hogy amikor már azt hittem, a múlt héten újabb váratlan dolog nem történhet velem, érkezett a telefonhívás és a kérdés: Etelka, tudjuk, hogy utolsó pillanatban szólunk, de holnap pincetúrára megyünk, és van még hely. Van kedved jönni? Jáááj, ilyen váratlanul, ilyen hirtelen? Jajjaj, mit is mondjak? Hát, nem is tudom… Annyi mindent kell csinálnom (valójában ez nem igaz), és az anyukámnak is megígértem, hogy… (valójában nem ígértem semmit) És egyébként is rajtad kívül nem ismernék ott senkit (ez viszont igaz). Meg amúgy is… Hogy mondod? A nemek aránya? Még én is egyensúlyi tényezőnek számítok? Ki gondolta volna? Jó-jó, de csak azért, hogy erősítsem a nők táborát (és azért kíváncsi vagyok a férfiakra is).

Így végül hosszas nyafogás után beleegyeztem, hogy másnap elutazom az egyik borvidékre bort kóstolni. Atyaég, én és a bor. Elég egy gyűszűnyi, és már a fejembe száll. Olyankor pedig nem tudok magamról (ez túlzás), és utána szétrobban a fejem, meg émelyeg a gyomrom. Kinek hiányzik ez? Nekem mégis hiányzott, mert beleegyeztem. Lássuk, mi fog ebből kisülni. És kisült.

Új nagypapát ugyan nem találtam a jövőben megszülető unokámnak, helyette azonban csodálatos borokra leltem. Kíváncsi vagyok, hányan fognak rájönni, merre jártam, ha morzsákat szórok el. Kezdjük talán az olaszrizlinggel. Én mint szaknemértő igyekeztem a számban lötykölni, harapni, forgatni a nedűt. Próbáltam megfogni a lényegét. Azt gondoltam, ha érzem a karakterét, és elmondom, mit is érzek, majd nagyon hozzáértőnek fogok tűnni. Egész finom – mondtam. Meg azt is mondtam, hogy könnyű. Meg még azt is hozzátettem, szinte itatja magát. És mondtam még hasonló okosságokat. Aztán következett a tramini. Jé, ez sem rossz. Hmm, kicsit talán savanykásabb, de lehet, hogy gyümölcsösebb, vagy csak kezd zsibbadni a nyelvem… És még mindig nem volt vége, mert ugye 6 sort minimum meg kellett kóstolni. A furmint isteni volt, de a cuvée vitte a pálmát nálam. De ekkor még nem tudtam, hogy ugyanabból a fajtából több évjáratot is érdemes megnézni, mert mindegyik más. Ekkor már kezdett egészen összefolyni az érzékelés. Főleg a számban.

Ekkor következett az ebéd. Felüdülés volt a gyomromnak. Bár ha lehet, kerülöm a kenyeret és a tésztaételeket (nem vagyok én krőzus, hogy lecseréljem a ruhatáramat csak azért, mert nő az úszógumi), úgy habzsoltam egymás után a karéjokat, mint kacsa a nokedlit. Huhh, ismét halleluját mondtam, majd újult erővel, de nehezebb fejjel bandukoltam át a következő pincébe. Újabb borok, újabb évjáratok, újabb mesés történetek a vidékről, amit addig sosem hallottam. És ami a legjobban megfogott, hogy nem az üzemi méretűvé nőtt vendéglátós borkóstolásba csöppentem, hanem kis pincék lelkes borászai anekdotáztak és válaszoltak sületlenebbnél sületlenebb kérdéseinkre. A sornak azonban még mindig nem volt vége. A vidék legismertebb, de egyben mégsem a legfinomabb borát még nem is említettem. Jaj, mit mondtam: mégsem a legfinomabb? Csak meg ne lincseljenek ezért… ez az én saját magánvéleményem, mert nekem, szaknemértőnek az a fajta, aminek a nevét nem szabad kimondani, a rangsorban hátul helyezkedik el. Egyébként is, én a második pincében a századik pohárnál azt sem tudtam, nagymama vagyok-e már vagy még nem. Ilyen ítélőképességgel pedig hogy is értékelhetném a borokat. Bocsássatok hát meg Etelkának, ha tudtok, mert nekem a juhfark először egy állat testrésze, utána szőlőfajta… Viszont éljen a cuvée és a furmint. Hoztam is belőle ajándékba. És ha lejutok a héten zumbára, viszek dugóhúzót is, hogy megkínálhassam a csajokat és az én Pedrómat.