Sokat ígértem, elmondom, a lányom hogyan is fogadta a hírt, blogot írok. Rendszeresen beleesem a halogatás hibájába, amivel néha épp azt érem el, hogy vagy elszalasztom a lehetőséget, vagy a semmiből végül akkora valami lesz, hogy azzal egyenesen arányosan megy el a maradék motivációm is…
Most ennek megálljt parancsoltam. És tádáám, itt vagyok, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Egyszóval úgy történt, hogy lányommal éppen egy hosszas beszélgetésbe merültem a skype-on. Igen, elfelejtettem mondani, a lányom jelenleg Londonban él. Hiába, állítólag a második legnépesebb magyar város, és több a lehetőség. Ha beszélnék angolul, talán én sem tétováznék. De az én nyelvismeretem elég csekély, és az én koromban az ember már nem szívesen megy el takarítani vagy szendvicset csomagolni, ha nem muszáj. Tehát ott tartottam, csacsogtam a lányommal a skype-on mindenféle fontos és aprócseprő dologról, amikor is egyik témánál hirtelen kiszakadt belőlem, hogy igen, igen, én is pont ezt jegyeztem meg a blogomban… Hosszas csend következett, majd a lányomból kitört a nevetés: anyu, ne hülyéskedj, te tényleg elkezdtél blogot írni? Elbizonytalanodva ismertem be, hogy így történt. Nem értettem, miért reagált ilyen furcsán. Szinte elsápadva kérdeztem vissza, hogy miért nevet. És akkor bevallotta, ő nem gondolta, hogy komolyan veszem azt, amit egyszer csak azért mondott, mert elege lett abból, nekem mindig mindenről megvan a véleményem. Pedig nekem szinte mindig mindenről megvan a véleményem. És most már nincs mit tenni, itt vagyok, és miután élvezem, hogy itt vagyok, maradok is egy darabig. Ettől függetlenül a lányomnak továbbra is megmondom a véleményemet, mert csak jót akarok. Hát, ide is azért szoktam, mert csak jót akarok…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: