Imádok utazni. Tény, hogy túl sok helyre még nem jutottam el, de ezt a hiányosságomat a képzeletemmel pótolom. (Egyébként sok más esetben is csak a képzeletem tud kisegíteni. Azért ne tessenek rosszra gondolni.) Régi vágyam például elmenni Balira. Gyönyörű lehet ez a trópusi sziget: hihetetlen tájak, erdők és teraszos rizsföldek, buddhizmus és teljesen más kultúra. Meg monszun, monszun hátán. Persze, gondolom, ott is van száraz időszak, de amikor ma felkeltem, és kinéztem az ablakon, úgy éreztem, Balin pont ilyen lehet az esős évszak. Ez addig csak kósza megérzés volt, amíg otthon készülődtem. A híreket fél füllel hallgattam. Tudom, milyen gyarló a média, a bolhából emberevő elefántot csinál. Nem is figyeltem oda nagyon. Mi? Hogy áradnak a folyók? Meg hömpölyög a víz az úttesten? Ez kizárt dolog, hisz mára már kikészítettem a ruhámat. Ott lóg a vállfán szépen kivasalva, hozzá az új cipőm. Ó, igen, egy csodálatos cipellőcske. (Pedig ahogy a lányom mondaná, sosem voltam az a plázacica, akinek az ingerküszöbét a soppingoláson kívül más nagyon nem birizgálja meg.) Ezt a cipőt muszáj volt megvennem. Talán másnak nem elég fiatalos, de én nekem tetszik.
Na szóval, pakkra elkészültem, fejemben még Bali lebegett. Utolsó pillantás a tükörben, és kocogtam is a lifthez. Nem mesélem tovább, hogyan zajlik a kapun való kilépés, esernyőnyitás, tipegés a megállóba… Ma biztosan mindenki megtapasztalta (vagyis azok, akik nem autóval védekeznek eső ellen). Mondtam is magamnak, nem vagyok cukorból, nem vagyok cukorból. Ez az állítás igaz is, de amire a megállóba értem, gyakorlatilag egy szétmállott madárijesztőre hasonlítottam. És akkor… akkor megláttam egy gondtalan arcot. Egy laza, diadalittas mosolyt küldött felém, ahogy lopva végigmért. Ne higgye azt, hogy nem láttam, igenis láttam: végigmért!!! És láttam azt is, mit gondol!!! Na jó, a szétázott önérzetem nyilván sokat dobott a hangulaton, de egy magam korú nőnek már kifejlett csápjai vannak, nem rovartani értelemben. Az arc tulajdonosa pedig egy fruska volt (jajistenem, hozzám képest egyre több lányt nevezhetek fruskának). És az arcára az volt írva: jéézusom, hogy néz ez ki? nem néz tévét? nem hallott időjárás-jelentést? nem nézett ki az ablakon? nem tudja, hogy csini gumicsizmák igenis nagyon kúúlok (na ugye, ilyen kifejezéseket is ismerek!), bármelyik cipőboltban megveheti?
És akkor én is végigmértem őt, miközben arcomról minden érzelmet igyekeztem eltüntetni. Azaz csakis egyet hagytam meg: kislányom, ha kisüt a nap, a gumicsizmáddal elkulloghatsz a fenébe, mert amint megszáradok, én úgy lépek ki a munkahelyről az utcára, mint ahogy Vénusz kelt ki a habokból! De ezalatt magamban hamar megérett a gondolat: milyen igaza van, ez a vidám-virágos gumicsizma nem is olyan béna, és biztosan nem tocsog a harisnyája, mint nekem…Holnap veszek is egyet valamelyik plázában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: