A kávé, az kell…

Izgatottan nyitottam ki blogomat ma reggel. A lányomnak még nem mondtam, mibe fogtam, de már nagyon szeretnék eldicsekedni vele. A tervem az volt, megvárom, amíg megszületik az első hozzászólás. Az lenne a bizonyíték, a blogírás más, mint a napló, mert tényleg akad, aki el is olvassa.

Hát, eddig a kommentek mellett egy nagy darab nulla van. De nem bánom, már megtanultam, a türelem kommentet is terem (amit az én időmben még rózsának hívtak). Miket beszélek? Az én időmben? Még nem pörög úgy az agyam, gyorsan innom kell egy tízórai kávét. Le vagyok lassulva, hamar visszazuhanok tisztes középkorú női mivoltomba, és úgy nyilatkozom, mint a saját anyám az ő idejében. Most viszont annak van itt az ideje, hogy hozzászokjam ahhoz, a sokat látott tyúk, nem vén.

Térjünk rá tehát a kávéra. Nem tudom, létezik-e még egy olyan finomság a földön, amiből sosem elég. Talán túl magas labdát adtam. Ha most mindenkit hallanék, megsüketülnék a kiabálástól.  Mindenesetre én már beérem a kávéval is. Aki tapasztalt, megérti. Néhány pillanat önfeledt élvezet, öröm és béke. Feltéve, ha jó a kávé. Nem mindegy ám, miből főzzük, és hogy miben főzzük. Ó, az igazi olasz Lavazza. Krémes és simogató. Na, most hagyom abba, mert nekem a kotyogóból csordult ki előbb. Mégis, annak is megvan a varázsa. Legalább a kotyogós után mindig értékelni tudom a minőségi kávégéppel főzött olaszt. Amikor egyszer eljutottam buszos úton Velencébe, hajjajaj. A költőpénzem gyorsan megcsappant akkor. Igen, bevallom, függő vagyok (ha most valaki csak ezt a mondatot olvassa… bele sem merek gondolni). Muszáj volt minden második kanális sarkán beülnöm egy kávézóba. Ha nem is mindig kávét ittam, már az illata is elég volt, hogy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázzam: igen, ez az.

Az orvos már figyelmeztetett, napi háromnál többet semmi esetre sem. Igyekszem jó “kislány” lenni. Edzem is az akaraterőmet azóta. Mármint az akaraterőmmel más téren semmi gond, a férjemtől is sikerült elválnom.