Kerek egy hónapja vettem elő utoljára virtuális naplómat. Van az úgy néha, hogy félretesszük dolgainkat pihenni. Mintha ugaron hagynánk. Ennek mindig van valamilyen oka. Vagy annyira rejtett, hogy magunk sem értjük, mi ütött belénk, vagy nagyon is jól tudjuk, miért hal lassan hamvába lelkesedésünk. Azt hiszem, én a két eset furcsa elegyét produkálom. Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy a fejemet kapkodtam. Szóval, vissza kellett vonulnom ahhoz, hogy életem kirakós játékának mozaikjait a helyükre illesszem. Jelentem, már majdnem kész vagyok. Ezzel egy időben vissza is jött a hangom. Vagyis egyetlen vágyam, hogy dőljön belőlem a szó.
Most nagyon in medias res leszek. Emlékszem magyartanáromra, aki állandóan ezzel a kifejezéssel szekált. A görög eposzoknál vettük, de négy éven keresztül a feleltetést is így kezdte. Na, Etelka, akkor in medias res kérdezném, hogy… Etelka pedig in medias res vagy válaszolt, vagy lapított, és kibújó fogalmazással igyekezett terelni a figyelmet magáról, hogy legalább egy kettessel leülhessen. De ez persze nem tartozik a témához, ezért in medias res visszatérek in medias res kezdő mondatomhoz: Nagymama leszek!
Talán itt meg is állhatnék, mert az az ötvenes nő, aki magát inkább maximum negyvennek érzi, azonnal érti, mi játszódott le bennem, amikor lányom bejelentette, babát vár. Döbbenetem többszörös volt. Nem szépítem a helyzetet. Túlzás lenne azt állítani, majd kiugrottam a bőrömből, mert voltam annyira önző, hogy abban a pillanatban nem csak a lányomra, hanem önmagamra is gondoltam. Imádom a gyerekeket (ha jobban alakul a házasságom, biztosan többet is vállaltam volna), de annyira persze nem, hogy ezért már most nagymamává avanzsáljak. Hűha, akkor én kategóriát ugrottam? Lesz egy tündéri lány unokám, vagy egy csibész, sármőr fiú. Ez mindenképp felvillanyoz. De a következő felismerés már az, hogy a lányom Londonban fog szülni? És egyáltalán mikor döntöttek úgy a párjával, hogy nagymamává akarnak tenni? Annyira friss a kapcsolatuk. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt kapom karácsonyra. Mert ezzel leptek meg a fa alatt, amikor hazalátogattak. Én gyanútlanul gyártom az ünnepi étkeket, szusszanásképp leülök blogot írni, hogy kicsit magammal is foglalkozzam, aztán robban a hírbomba. És Etelka egy hónapra sokkot kap. Hát ezért némultam el. Mert ez mindent borít. Legalábbis lelkileg. Kicsit kusza, de próbálom elmagyarázni, ami bennem kavarog.
Egyrészt nagy-nagy örömöt érzek, és már alig várom, hogy kezembe vehessem első unokám (mert ezek után remélem, több is lesz). Másrészt szomorú vagyok, mert nem is lesz a közelemben. Aztán itt van az a zavaró érzés is, hogy bár nagymama vagyok, nem nagyon tudok nagymama szerepet játszani, de ettől még a környezetemben mindenki erről fog faggatni, nekem meg erről kell mesélnem. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy egy egyedülálló, nagymama státusszal felruházott nő mennyivel nehezebben adja el magát a piacon. Rosszul hangzik, de kíméletlenül kell fogalmaznom, sosem szerettem finomkodóan elkenni az igazságot. Ez az igazság. Ha szeretném újrakezdeni társas életemet (már pedig egyre aktuálisabbnak érzem, mert már túl vagyok a válás utáni mindent elsöprő szabadság érzésen), akkor az ismerkedéskor előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy én vagyok az ősz hajú nagyi a meséből, aki forró kakaóval és lekváros buktával várja haza unokáját a játszótérről. Na, de nagyon előre szaladtam. Ezek lehetnek az én félelmeim is. És ha teret engedek nekik, akkor semmi haszna nem volt azoknak az olvasmányoknak és előadásoknak, ahol azt az útravalót adták nekem, hogy magunk teremtjük meg saját valóságunkat. Tehát ha attól félek, egy nagymama már senkinek nem kell, akkor úgy is lesz. Másrészt viszont nem én teremettem meg az unokámat, mégis az én életemet is befolyásolja. Ezért aztán az elmúlt egy hónapot azzal töltöttem, hogy az új évet új és alaposan kisöpört lélekkel és fejjel indítsam. Mára jutottam el odáig, hogy elfogadjam új helyzetemet. Ötvenes, egyedülálló nagymama ismerkedne… Mókás mondat, úgyhogy ennek megfelelően széles mosollyal lépek a nyilvánosság elé, vállalva önmagamat és helyzetemet. Akinek meg nem tetszik…
Az életemet pedig továbbra is úgy viszem, mint eddig. Nagymama is zumbázhat. Nagymama is viháncolhat a többi csajjal Pedro tréfáin. Nagymama is flörtölhet. Mert ettől még nem kell babos kendőt kötnöm és banyatankot vennem. Le a sztereotípiákkal! Maradok az az Etelka, aki eddig voltam, és aki csak gazdagabb lett azáltal, hogy unokája születik. És innen küldök egy nagy, képzeletbeli ölelést megsokasodott családomnak!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: