Melyiket ikszeljem? Melyiket is? Egyedülálló? Nem, hát az azért nagyon szánalmasan hangzik! Ja, már látom, elvált. Mondjuk, ez sem jobb… Így tépelődtem nemrég egy kérdőív fölött. Mégiscsak az igazat kell bevallani, a valóságon fölösleges plasztikázni, előbb-utóbb úgyis leveti magáról a mékápot.
Ezért végül egy rusnya valóságot adtam ki kezeim közül. De ezt legalább én teremtettem önmagamnak, nem mások erőltették rám. Sokáig élveztem is a helyzetemet. Csak mostanában sűrűsödnek a jelek. És ezek a jelek kezdik felborítani lelki egyensúlyomat. Elvált, egyedül élő, középkorú nő? Igen, ez volnék én. Mit zavar mégis? Hát nem teszek rá magasról, mit gondol rólam a világ? Ez az én életem! A kisördög meg rögtön súgja a fiktív párbeszédet: tudod, az Etelka, tudoood? akinek se kutyája, se macskája! tudod, még a lánya is elmenekült tőle Londonba! Hát én ezt kikérem magamnak! A lányom a kilátástalanság elől menekült, nem előlem! És ha akarnám, lehetne kutyám is, meg macskám is! Sőt, macskám lesz is, mert imádom őket! Egyébként pedig azért élek egyedül, mert volt bátorságom rendbe tenni az életemet, és lezártam egy rossz házasságot. Mégis hány ember meri meglépni ezeket a dolgokat? Hány ember mer szembenézni az igazsággal? Tudják, csak semmi mékáp, mert az úgyis lehullik előbb-utóbb…
Azért a DE most is ott van. De miért éreztem magam ostobán és kellemetlenül, amikor az elvált kategóriát választottam? Lehet, hogy nem azért mozgatott meg bennem valamit, mert a külvilág fejével gondolkodtam? Lehet, hogy inkább nagyon is mélyre temetett érzés tört felszínre? Annyiszor kérdezték már tőlem: Etelka, nem vagy magányos? Etelka, miért nem ismerkedsz? Etelka, mindig csak a barátnőiddel vagy hajlandó programot szervezni, úgy nehéz lesz összeakadni a nagy Ő-vel! A nagy Ő? Na, ne nevettessenek! – erre csak ezt tudtam eddig válaszolni. Most viszont? Most viszont érthetetlen dolog történik velem. Ahogy rohanunk a hosszú esték idejébe, növekszik bennem az érzés. De jó lenne, ha várna rám valaki, amikor hazaérek! Igen ám, de képes vagyok megint elölről kezdeni mindent? Képes vagyok bízni egy férfiban? Ráadásul annyira, hogy akár hozzá is menjek? Képes vagyok újra feladni az önállóságomat? Képes vagyok elhinni, hogy másodszorra jobb lehet? Van elég erőm, hogy köröket fussak az ismerkedéstől a kapcsolat elmélyítéséig? És van elég erőm, hogy akár házasságon belül is megőrizzem önmagamat? Mennyi kérdés kavarog a fejemben, és mindez egyetlen kérdőív miatt. A válaszok pedig még váratnak magukra. Hiába, jó munkához idő kell, jó válaszhoz sokat kell önmagunkat faggatni, és úgy igazán mélybe tekinteni. Amúgy meg a kisördög azt is súgta: nosza, Etelka, kapd elő a kártyádat, az majd megmondja, és úgy is lesz. Hát álljon meg a menet, akármit is mutat a kártya, abban azért jócskán benne van az én félelmem vagy elvárásom. Persze, azért vetni fogok, mert addig is befelé figyelek.
Egyébként a probléma meg nem ennyire akkut. Egyelőre sehol egy férfi. (Jó-jó, Pedrót kivéve, de ő csak a zumbatanárom, akihez a valóságban semmi közöm, szigorúan a hiúságom miatt kacérkodom vele, mint a többi csajszi.) És ha most ennyire túlgondolom a témát, mi lesz, ha tényleg betoppan az életembe a második nagy Ő? Ijedtemben magamra zárom az ajtót? Na, ez is ugyanolyan szánalmas reakció lenne, mint a másik négyzetbe húzni az ikszet egy kérdőíven.
Jesszusom, az még eszembe sem jutott, hogy mit fog szólni a lányom, ha skype-on két csacsogás között bejelentem, szereztem neki második apukát? Hát most már tényleg vihognom kell. Ennyi hülye gondolatot egy rakáson!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: